A bátaszéki német egyesületek története

Bevezető	3
Az egyesületekről általában	5
Egyesületek Bátaszéken	8
Bátaszék a századfordulón	10
A Bátaszéki Lövésztestület	15
A Máriacelli Társulat	26
Katolikus Ifjúsági Önképzőkör	34
Deutsche Vereine in Bátaszék	40
Über Vereine	42
Vereine in Bátaszék	45
Angaben über Bátaszék um die Jahrhundertwende	48
Der Jäger-Milizkorps Verein	52
Mariazeller – Bruderschaft	63
Katholischer Jünglingsselbstbildungsverein
von Bátaszék	74

Faidt János, Faidt Jánosné, Hohmann Anna és Margit, Katzenberger Károlyné, Mayer Antal, Mayer Ádám, Rohr Istvánné, Sümegi József, Jochen Volkmer.

1.2. A bátaszéki németek letelepülésének rövid története

Bátaszék Tolna megye délkeleti részén fekszik. Etnikai összetétele a középkor óta többször megváltozott. E változások közül a legjelentősebb a németek betelepítése volt a 18. század elején.

A török uralom idején a magyar lakosság elpusztult, s szerbek telepedtek le az egykori ciszterci apátság területén. A hódoltságot követő felszabadító harcok után a ciszterciek birtokát világi papok, Jány János, később 1694-ben Jány Jakab Ferdinánd kapták.

A birtok munkaerő nélkül nem ért semmit. A birtokos ezen gondjain először szerbekkel próbált segíteni, de azok kerülték a munkát. Akkor határozta el az apát, hogy német telepeseket hozat birtokára. A németek betelepítése 1718-ban kezdődött. Ebben az évben Pécsváradról is érkezett néhány család, ahol már voltak németek. A legtöbb telepes a német birodalom déli részéből érkezett, a többség Közép-Badenből.

A mai Kossuth Lajos utcát az idős emberek még ma is Schwarzwald utcának nevezik. Ez bizonyítja, hogy a bátaszéki németek egy része a Fekete erdőből származott.

A többség azonban Közép-Badenból származik, erre a bátaszéki németek nyelvjárásából lehet következtetni.

Az apátsági birtok titkárának feljegyzéseiből rekonstruálni lehet, hogy hány család telepedett le Bátaszéken.

1727-ben Jányt megölték bátaszéki rezidenciájában. A magyar kamara ezt követően elkészítette a Jány hagyaték összeírását. E szerint

A telepítések Jány halála után is folytatódtak, amikor a birtokok a Terisanumhoz tartoztak.

A településen a német lakosság többségbe került. Ezt a többséget a németség a 20. század negyvenes éveinek a végéig megtartotta. A második világháború utáni kitelepítés következtében a németség elvesztette többségi pozícióját a településen, nyelvét és hagyományait azonban megőrizte.

Így ma Bátaszék a hagyományait illetően heterogénebb, mint előtte bármikor a történelem folyamán. E sokszínűségnek az eredete a török uralmat követő eseményekben keresendő.

A 18. században a telepesek Európa egy olyan területéről jöttek, amely Magyarországhoz képest gazdaságilag jóval fejlettebb volt. A legtöbb telepes paraszt volt, földműveléssel, állattenyésztéssel, szőlőműveléssel foglalkoztak, de voltak köztük kézművesek is. A lakosság számának dinamikus növekedése biztos piacot jelentett számukra, el tudták adni áruikat. A kézművesek száma a lakosság számának arányában növekedett. Az 1753-as megyei összeírás szolgál erre bizonyítékul. Ha a névjegyzéket megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy 64 név viselője foglalkozott valamilyen iparral. Az 1772/73-as összeírásnál már 79 személy mellett szerepel valamilyen mesterség.

Az ipari tevékenységet űzők számának növekedése az 1828-as összeírás adatait vizsgálva szembeötlő. Eszerint 122 iparral foglalkozó ember élt Bátaszéken. A mesterségeket vizsgálva, a legtöbb embert foglalkoztató szakma a takácsoké volt. De sok szabó, kovács, tímár, asztalos, csizmadia, cipész, kesztyűkészítő, szűcs, kötélgyártó, kőműves, hentes, lakatos, kékfestő, ács, zoknikötő, szíjgyártó, és nyeregkészítő, kalapkészítő, gyertyakészítő, kádár, és kéményseprő volt a településen.

Az összeírásból kitűnik, hogy a legtöbb kézműves megtartotta paraszti életformáját, az ipart mintegy második foglalkozást űző iparosok a 18. században létrehozták az első céheket, amelyek tagjaik érdekeit képviselték. A fennmaradt tárgyi emlékek alapján megállapítható, hogy Bátaszéken a bádogosoknak, ácsoknak, kőműveseknek és fazekasoknak, az asztalosoknak és csizmadiáknak, valamint a takácsoknak működött céhe. A bátaszéki egyháztörténeti kiállításon a következő céhzászlók láthatók (Egyháztörténeti kiállítás, Bátaszék): bádogosok és ácsok zászlója 1848-ból; kőművesek és fazekasok, zászlója 1848-ból, kerékgyártók zászlója a 18. század végéről. A céhek szabályzatait vizsgálva látható, hogy ezek a szervezetek átfogták a mindennapi életet a napi munkától a kulturális életen át, az ifjabb generáció neveléséig.

2. Egyesületek

2.1. Az egyesületekről általában

“Az egyesületi eszme az emberek között a legnagyobb és egyben legszelídebb erő és hatalom.” (Széchenyi István)

Széchenyi a reformkor legkiemelkedőbb gondolkodója volt. A tőle származó idézet nem véletlen, hiszen ez volt az a kor, amikor a polgárosodást, a demokrácia irányába történő változásokat sürgették. Élénkebbé vált a társasági élet. Országszerte különböző kaszinók, és egyesületek jöttek létre

Az egyesületek a helyi igényeket kifejező társulások. A különböző településeken nagy szerepet játszik létrejöttükben, hogy a lakosság felismeri bizonyos gazdasági, társadalmi, kulturális, szociális problémák megoldásának szükségességét. Az egyesületek alapításával ezen problémák megoldását kívánták segíteni. Az egyesületek így teret és keretet jelentenek a cselekvéshez. Az egyesületek a lakosság által, annak aktív közreműködésével azaz alulról szerveződtek. Az alapszabályaikban az egyesületek önálló gondolatokat fogalmaztak meg, ezek általában helyi feladatokat és célokat tartalmaztak. Az egyesületek tagjai maguk választották vezetőségüket, tisztviselőiket. A vezetőség munkáját ellenőrizték. A normákat, amely szerint valaki az egyesület tagja lehetett, maguk határozták meg. Az anyagi lehetőségeiktől függően ingó illetve ingatlan vagyonnal is rendelkeztek. A gazdasági tevékenységüket is szigorúan ellenőrizték.

Egy-egy egyesület tagsága a helyi lakosság különböző társadalmi, gazdasági helyzetű rétegeiből jött létre. Döntő ebben az volt, hogy az egyesület milyen célokat tűzött maga elé, hogyan képviselte érdekeiket.

2.2. Törvények és rendeletek, amelyek az egyesületi életet szabályozták

Az egyesületek működési feltételeit mindig az adott kor hatalmi viszonyai szabták meg. Így az adott kor jogi normái, törvényei és rendeltei határolták be az egyesületek működésének lehetőségeit is.

Az 1867-ben létrejött kiegyezés, az alkotmányosság helyreállítása új lendületet adott az egyesületi életnek. Az országban nagy gazdasági és társadalmi változások mentek végbe, amelyek felkeltették az egyesületek iránti igényeket és érdeklődést. A különböző gazdasági, politikai, kulturális, szociális törekvések szervezeti kereteket kerestek. Az egyesületek száma nagyon megszaporodott ebben az időben.

1873 áprilisában Szapár belügyminiszter egy rendeletet adott ki, amelyben magának tartotta fenn az egyesületek alapszabályainak engedélyezését. Az alapszabály beadása után az egyesület ideiglenesen újjáalakultnak volt tekinthető. A végleges megalakulást a belügyminiszteri engedély megadása jelentette.

“Az egyesületi jog egyike az állampolgár legbecsesebb jogainak”(Tisza Kálmán). Ugyanakkor a jog gyakorlását szigorú szabályokhoz kötötte. A rendelet erősen korlátozta a munkások és nemzetiségek egyesületi mozgalmát. Az 1873-75-ös rendeletek előírták az egyesületek belső igazgatási, szervezeti rendszerét, felépítését.

Az alapszabály meghatározta az egylet működését. Az egyletbe való belépés és kilépés módjait is az alapszabály tartalmazta. Minden egyesület legfőbb szerve a közgyűlés, amely az összes tagot jelenti. Döntöttek az egyesületet érintő különböző kérdésekben. A közgyűlés választotta meg a vezetőséget: az elnököt, a titkárt, helyetteseiket, a pénztárost és jegyzőt.

Az egyesület alapításakor a következő eljárást kellett az egyesületet alapítóknak végigvinniük. Ki kellett tölteni egy bejelentési ívet, amelyen jelezték az egyesület alapítási szándékát. Az ívet a körjegyzőnek nyújtották be, aki eljuttatta az illető járás főszolgabírájának. Véleményezés után az ívek a vármegye alispánjához kerültek. Ezután az újbóli ellenőrzés után az alapszabály tervezettel együtt a belügyminiszterhez került a beadvány. Miután a belügyminiszter elfogadta azt, ellátta egy bemutatási szándékkal. Az új egyesületet ezután bejegyezték az egyesületi törzskönyvbe. Ilyen törzskönyve a vármegyéknek is volt.

A megalakult egyesületek állandó felügyelet, ellenőrzés alatt álltak. A gyűléseket gyakran hatósági engedélyhez kötötték. Megvizsgálhatták a közgyűlések jegyzőkönyveit is.

Az egyesületi élet 1912-től szinte megtorpant. Ennek oka, “a háború esetére szóló kivételes intézkedés” volt.

A LXIII. sz. törvénycikk korlátozó intézkedéseket tartalmazott. Eszerint a meglevő egyesületek működését korlátozhatja, felfüggesztheti és mindenek előtt ellenőrizheti, új egyesületek alakítását pedig megtilthatja a belügyminiszter.

Az 5479 ME sz. rendelet, amely 1914. július 27-én jelent meg, mindennemű új egyesület alakítását megtiltotta.

Az egyesületi élet így a háború évei alatt stagnált. Sok egyesület szüneteltette működését, számos egyesület megszűnt.

Újabb fellendülés az 1920-as évektől következett be, amikor működésük kereteit új rendeletekkel szabályozták. Ekkor sok új egyesület alakult és sok régi újította fel működését.

Az államilag szabályozott egyesületi élet történetének három időszaka van:

Bátaszék történetéhez visszatérve az egyesületi élet történetének első időszakát, az 1867-től 1914-ig terjedő időszakot szeretnénk vizsgálni. Szigorú korszakhatárokat szabni azonban lehetetlen, mivel jónéhány akkor virágzó egyesület alapítása jóval előbbi időkre tehető. Az egyesületi életet szabályzó törvényekhez a már meglevő egyesületeknek is alkalmazkodniuk kellett. Így került sor újjáalakulásukra, alapszabályaik újjáfogalmazására.

3.1. Bátaszéki egyesületek, amelyeket 1867 és 1917 között alakultak (Tolna Megyei Levéltár Alapszabálygyűjtemény)

- Bátaszéki Lövésztestület, alapítási év 1736, újjáalakult 1874. szeptember 18-án.

A felsorolt egyesületek tevékenységük szerint csoportosíthatók. Eszerint megkülönböztethetünk:

pl. Bátaszéki Általános Ipartestület, MÁV Vasutasok Köre, Bátaszéki Katolikus Legényegylet

Ezeknek az egyesületeknek a célja volt az iparosok érdekeit előmozdítani, az iparosok, tanoncok, segédek közti súrlódásokat rendezni.

pl. Polgári és Kisgazda Népkör, Bátaszéki Polgári Kaszinó, Bátaszéki Iparos Olvasókör, Olvasókör, Bátaszéki Katolikus Ifjúsági Önképzőkör

Olvasókörök majdnem minden településen működtek abban az időben. Könyvtárakat hoztak létre. Iparral, mezőgazdasággal, általános műveltséggel kapcsolatos ismereteket terjesztettek. A szabadidő hasznos eltöltésének és a társasági életnek a színterei voltak. Nők is lehettek tagjai.

Céllövések, lövészversenyek által biztosította tagjainak a rendszeres sporttevékenységet, szórakozási lehetőséget.

pl. Bátaszéki Temetkezési Egylet, Bátaszéki Gyászkocsi Társulat, Bátaszéki Önkéntes Tűzoltó Testület

Ezeknek az egyleteknek volt a legnépesebb tagsága. Havi csekély tagdíjakból segélyt, támogatást adtak tagjaiknak bizonyos esetekben, pl. haláleseteknél.

Az egyesületek tagsága általában hasonló véleményen volt bizonyos dolgokról. Rendszeresen találkoztak, véleményt cseréltek. A szigorú előírások ellenére nem zárhatták ki a politikát az egyesületi életből.

pl. Máriacelli Társulat, Bátaszéki Katolikus Kör, Bátaszéki Katolikus Legényegylet, Bátaszéki Katolikus Ifjúsági Önképzőkör

Céljuk a vallási élet erősítése, a hívők hitükben való erősítése és bizonyos újonnan jelentkező társadalmi-politikai törekvések hatásainak kivédése volt.

Az egyesületek csoportosítása tehát több féle szempont szerint lehetséges. Néhány egyesület tevékenységének részletes bemutatáskor azonban egy szempont vezérelt: mennyire volt jelen az egyesületben a helyi németség.

Mint ahogy már bemutatásra került, a 18. századi német betelepítés jelentősen megváltoztatta a település arculatát gazdasági és kulturális téren egyaránt.

Most a századforduló bátaszéki viszonyait vizsgáljuk meg, abban az időszakban, amikor a legtöbb egyesület alakult, tehát 1867 és 1914 között.

A lakosság száma a népszámlálási adatok alapján:

1869	1880	1890	1900	1910
6.452	7.095	8.153	7.517	8.031

Ha a magyar és német lakosság arányát vizsgáljuk, 1900-ban és 1910-ben is a németség kb. 2,5-szerese a magyarságnak, így a településen tehát többségben voltak. Érdekes a népszámlálásnak az az adata, amely a magyarul beszélni tudókat említi. Ha a két népességet, a magyarokat és németeket eszerint vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy 1900-ban a Bátaszéken élő németség fele (2632) saját bevallása szerint nem beszélt magyarul. 1910-ben ez a szám valamivel kevesebb, mint a németek fele: 2135 személy.

Ha a lakosság, köztük a németség foglalkozását vizsgáljuk megállapíthatjuk, hogy a túlnyomó többség a mezőgazdaságból él. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint mezőgazdaságból 3365, az iparból 2700 személy élt.

A mezőgazdaságból élők birtokviszonyait vizsgálva a következő megállapítást tehetjük: 100 holdon felüli birtokos csak három volt a településen. 10 és 100 hold közötti nagyságú birtokkal 192-en rendelkeztek. 10 hold és annál kisebb birtoka 711 személynek volt. A németség többsége a jómódú kisbirtokosok köréhez tartozott. De sokan közülük valamilyen iparos mesterséggel keresték családjuk megélhetését.

Az 1900-as népszámlálási adatok pontosan megadják az egyes szakmákban dolgozók számát. Például 31 kovács, 12 lakatos, 14 gépgyártó, 7 téglagyártó, 8 fazekas, 21 asztalos, 31 fonó-szövő, 45 szabó, 34 cipész, 10 pék, 7 mészáros, 332 kőműves, 68 ács, 19 vendéglős.

Feltűnően sok az építőipari szakember, főleg a kőművesek és az ácsok száma. Az 1910-es népszámlálás egyik adata szerint 119 személy külföldön dolgozott. Sok kőműves kereste boldogulását más községben vagy városban, sőt akár külföldön. Sok kőműves dolgozott Törökországban, Perzsiában és más országokban. Havonta pénzt küldtek az otthon maradt családnak: feleségnek, gyerekeknek, szülőknek. Az otthoniak jólétben éltek. Többen házat építettek. A 20-as években tehát sok kőműves dolgozott keleten. A munkát előre gondosan megszervezték. A kőműves szakszervezet helyi csoportja előre küldött valakit, aki felderítette Törökországban a munkafeltételeket és a kereseti lehetőségeket. Ez a “küldönc” jelentette Bátaszékre, hogy hányan utazhatnak. Az otthoniak addig pénzt gyűjtöttek az utazásra. Törökországban abban az időben bőven akadt munka, mert Kemal pasa akkor építette fel a modern Ankarát. De Iránban a sah palotáját is bátaszéki kőművesek építették, dolgoztak Belgrádban is és számtalan más építkezésen.

A kis-ázsiai és balkáni országokon kívül dolgoztak még Svájcban, Belgiumban és más nyugat-európai országokban is.

4.3. A német lakosság részvétele a közéletben, a település vezetésében

A bátaszéki németek nem voltak közömbösek lakóhelyük sorsa iránt, tevékenyen bekapcsolódtak és aktívan vették ki részüket a mindennapok alakításából.

1903. április 19-én a községi tanácsülést tartott. Az ülés tárgya: az új templom építési és festési munkálatainak támogatása 12-13.000 koronával. A támogatást a községi tanács megszavazta. A jegyzőkönyv szerint az ülésen 42 képviselő vett részt, a nevek közül csak 9 magyar, a többi német. 1902. november 12-én Bátaszéken községi tanácsi választások voltak. A megválasztott személyek névjegyzékét Bátaszék-Sárköz hetilap őrizte meg:

A németek bekapcsolódtak a településen alakult különböző egyesületek munkájába. A legtöbb egyesület, amely a múlt század utolsó harmadában alakult, alapszabályzatában úgy fogalmaz, hogy “minden magyar állampolgár tagja lehet”. Az egyesületek tagságában tükröződött a település etnikai összetétele is.

Voltak egyesületek, amelynek tagjai németek és magyarok is lehettek. Voltak azonban olyanok is, amelyben csak németek, illetve magyarok vehettek részt. A németeknek tehát saját egyesületeik voltak, amelyeket maguk alapítottak pl: a Lövésztestület, amelynek tagjai csak német jómódú parasztgazdák lehettek. Bár alapszabályzata úgy fogalmazott “az egylet tagja lehet minden bátaszéki római katolikus hitvallású polgár”, mégsem fordult elő, hogy magyar származású lépett volna az egyletbe. Erre több bizonyíték is van: az 1874-es alapszabályt aláírók listája és a 20-as évekből származó csoportkép tagjainak névsora.

A másik, a németek által alapított egyesület a Mariacelli Társulat, amelyet 1832-ben alapítottak. Az 1872-es és 1901-es alapszabályokat német nyelven írták. Tagságáról névsor nem maradt, csak a zarándoklatokról megmaradt útikönyv szerzőjét, Michéli Mihályt ismerjük név szerint. Az útikönyv német nyelven íródott. Mivel az egyesület tagságát a vallásuk gyakorlása, elmélyítése kötötte össze, feltételezhető hogy rendezvényeikben, zarándoklataikon nemcsak a német lakosság vett részt.

Az egyesületi tagság a német lakosságnak a társadalmi élet, a szórakozás, az egymással való találkozás lehetőségét, a közéletbe való bekapcsolódást jelentette. Egy egyesület tagjának lenni kötelezettségekkel járt. A mindennapokon is az egyesületi alapszabályzatot betartva kellett tenni, cselekedni. Így ez nevelő célzatú és hatású is volt. Ezek az egyesületek az ifjúság szabadidejének szervezésén kívül bizonyos nevelési feladatokat is elláttak, pl. a Katolikus Ifjúsági Önképzőkör.

A sehová sem tartozás vezethetett olyan cselekedetekhez, amilyenről 1902. december 7-én a Bátaszék-Sárköz hetilap is tudósított. Néhány bátaszéki fiatalember kilépett az ifjúsági egyletből, mivel a szabályzatának nem voltak hajlandók alávetni magukat. Így elfoglaltság híján az utcán garázdálkodtak. Egy táncmulatság után verekedésre is sor került. A cikk név szerint is megnevezte a garázdálkodókat: Fuksz Antal, Perkó Mihály, Schárer Nándor, akik már több ízben is garázdálkodtak és másokat bántalmaztak. Ezért is állíthatjuk bizonyossággal, hogy az egyesületek az ifjúság nevelésének színterei lehettek. Gondoskodtak a szabadidő szervezett eltöltéséről, így fontos szerepet töltöttek be a település életében.

Valamennyi egyesület célját, tevékenységét számba venni lehetetlen vállalkozás lenne. Ezért a századfordulón Bátaszéken tevékenykedő német egyesületek tevékenységét kísérlem meg bemutatni, fennmaradt tárgyi és írásos emlékek, alapszabályzatok, tudósítások és fotók segítségével.

A bátaszéki németség legrégebben alapított egyesülete a Bátaszéki Lövésztestület (Jä ger Milizkorps Verein), amelyet a köznyelv csak burgerekként említett. Az egylet alapításának éve 1736, a németség betelepülésének első évtizedei. 200 évvel később megjelent, az egylet tevékenységéről szóló tudósítások is 1736-ot említik az alapítás éveként. A 18. századból nem maradt fenn írásos feljegyzés az egyesületről.

A 19. század utolsó harmadában megszaporodó egyletek működését a belügyminiszter a már említett rendeletekkel kívánta szabályozni, felügyelni.

A Bátaszéki Lövésztestület alapszabályai, nem feleltek meg az egyleti törvények követelményeinek és az 1867-es kiegyezés után nem nyertek felsőbb hatósági jóváhagyást. A magyar királyi belügyminisztérium rendelkezése folytán a szekszárdi szolgabíróság 1874. augusztus 21-i 3115. számú végzése az ősrégi Bátaszéki Lövésztestületet feloszlatta, ugyanakkor engedélyezte, hogy új alapszabályai bemutatása után szabályos egyletté alakuljon. Így alakult újjá 1874. szeptember 18-án Bátaszék egyik legrégebben alapított egyesülete. Működése 1736 óta tehát folyamatosnak mondható.

Az egylet 1736-os alapítás idején a németség betelepítése Bátaszékre még nem fejeződött be. Az első betelepítő, Jány apát úgy szerződött a betelepülőkkel, hogy három évi teljes adómentesség után évi fél forintot fizetnek fejenként és felváltva fegyveres őrséget adnak, mivel a vidéket gyakran veszélyeztették betörő szerb rabló bandák.

1721-ben, mikor Jány maga is eljött Bátaszékre, már fél éve teljesítettek az itt élő első telepesek fegyveres szolgálatot. De jött a hideg, a tél és a szolgálat számukra egyre terhesebbé vált. Ezért azt kérték Jánytól, hogy kössön velük új szerződést. Készek voltak több pénzt fizetni, csak engedje el az őrszolgálatot. Ebbe Jány beleegyezett és három forintot kért tőlük évente. Hajlandó volt arra is, hogy bármikor visszatérjenek az első szerződésre. Erre azonban nem került sor.

A lövészegyletek hagyománya német területeken, illetve németek által lakott vidékeken

Az őrségállítás kötelezettségétől megszabadultak a németek, de a Bátaszéki Lövésztestület megalapítása valószínű ezzel hozható összefüggésbe. Hermann Egyed szerint nem volt ritkaság az ilyen egyesület. A Bátaszékre települt németek az egylet alapításával valószínű otthoni hagyományt akartak feleleveníteni.

Német területeken már a 15. században voltak olyan egyesületek, amelyekben a kézi lőfegyver használatával a célba lövést gyakorolták. Nürnbergben, majd később Ausburgban is működött ilyen egyesület.

A lövészet századokon keresztül a legnépszerűbb és legelső sportok közé tartozott. Ennél a sporttevékenységnél természetesen védelmi szempontok is szerepet játszottak. A német telepesek először a felső-magyarországi városokban alapítottak ilyen egyleteket, a 16. században pl.: Késmárkon, Selmecbányán, Szepesváralján, 1523-ban Sopronban, 1696-ban Budán alakult lövészegylet.

A németeknek a 18. században Magyarországra történő betelepülése után már nem jöttek létre ilyen egyletek. A Bátaszéki Lövésztestület megalakulása egyedi eset volt az új hazában. Az egyletnek közvetlenül a betelepülést követő gyors megalapításában az otthonról hozott hagyományok nagy szerepet játszhattak.

Az egylet 1874-es alapszabályzatában a következő célokat fogalmazták be: “A bátaszéki római katolikus hitvallású istentiszteletek és körmenetek alkalmával testületileg egyenruhában és fegyveresen az egylet zenekarának kíséretével kiállni és ezáltal az ünnepélyességet emelni.”

A következő ünnepnapokat határozták meg, amelyeken megjelennek: nagyhéten a Szentsír őrzését vállalják, valamint húsvét, pünkösd, szentháromság vasárnapján, a templomban búcsú napján, Úrnapján, Mária mennybemenetele napján, ő császári királyi felségének születésnapján augusztus 20-án, Szent István király napján. Az alapszabályban meghatározott napokon az egylet tagjai egyenruhába öltözve a templom előtt sorakoztak és a nagymise fontosabb részeit pl. az átváltoztatást díszsortűzzel kísérték (Hohmann Anna közlése).

Ha az egylet bármely tagja illetve volt tagja meghalt, annak temetésére egyenruhában és zenekarral vonultak ki a burgerek. Másik célként jelölték meg, hogy lőgyakorlatok tartásával, versenyek rendezésével fegyverkezésben illetve céllövészetben gyakorolják magukat. Hogy kitűzött céljaikat megvalósíthassák előírták, hogy minden egyleti tag az egyleti ruhát és fegyverzetet a saját költségére köteles beszerezni. Ezen felül a céllövések gyakorlására szükséges lőszerekről mindenkinek magának kellett gondoskodnia. Az éves tagdíjat, amely 40 forint volt, minden évben az egyleti zászló szentelésének évfordulóján (szentháromság vasárnap) kellett az egyleti pénztárba befizetni. Az ünnepélyesség emelése céljából az egylet saját zenekart tartott fenn, a karmester és a zenekar kiképzéséről is maga gondoskodott. Hogy a zenekari próbákat megtarthassák, külön helyiséget béreltek, a céllövések gyakorlására pedig lövölde helyiségről is gondoskodtak.

Az egylet tagja lehetett az alapszabály szerint “minden bátaszéki római katolikus hitvallású polgár, ha nagykorú, önálló, nős” és aláveti magát az egylet alapszabályzatának. Az aktív, szolgálatban levő tagok az egyletbe való belépés után 13 évig voltak kötelesek szolgálni. Ezután a szolgálat után léphettek a kiszolgált illetve a tiszteletbeli tagok sorába. Tiszteletbeli tagok nemcsak ők, hanem tekintélyes és idősebb polgárok is lehettek, akik szolgálatra már koruknál fogva alkalmatlanok voltak. Az egyleti pénztárba 20 forintot tartoztak évente fizetni. Az egylet a tagjaitól feltétlen fegyelmet és az alapszabályok betartását követelte meg.

A legkisebb vétséget szigorúan büntették: kizárták a tagok sorából azt, akinél “a felvétel alapjául szolgáló tulajdonságok továbbra már nem álltak fenn. Azt a tagot, aki tolvajlás vétségét követte el, azonnal kizárták az egyletből. Egyenruháját és fegyverzetét az egylet javára elvették, hiszen ezzel a magatartásával az egylet jó hírnevét veszélyeztette. Nagyon szigorúan jártak el azokkal szemben is, akik az előírt kivonulásokon nem jelentek meg.

Pénzbírsággal büntettek a következő esetekben is: ha valaki fegyelmezetlenül viselkedett, vagy a kitűzött óráról megkésett, ha valaki valamely ülésen nem jelent meg, vagy kivonulás alkalmával tisztátalan ruhában és fegyverzetben, rendetlenül állt ki. Sokat adtak a rendezett külsőre.

Mint már említettük, minden tag maga szerezte be egyenruháját és fegyverét. A tizenhárom szolgálati év letelte után lehetőség nyílott, hogy ezeket az új tagok átvegyék. Aki azonban elhanyagolta egyenruháját és fegyverzetét, az a bekerülési költségének csak egy részét kaphatta vissza. A tagok az egyletben feletteseiknek feltétlen engedelmességgel tartoztak és utasításaikat be kellett tartaniuk. Feljebbvalóiknak akkor sem szólhattak ellen, ha azok hibáikat esetleg felrótták nekik. Az ilyen vétségeket is pénzbírsággal büntették.

Az egyleti tagoknak egymással és az egyleten kívüli személyekkel szemben is példamutatóan kellett viselkedniük. Egymást sértő kifejezések használata, gorombáskodás és illetlen viselkedés pénzbüntetést, súlyos esetben az egyletből való kizárást vonta maga után. Az alapszabálynak a tagokkal szembeni szigorú elvárásai alapján is megállapítható, hogy az egyletnek csak becsületes, erkölcsileg kifogástalan személyek lehettek tagjai, olyanok, akik a település lakossága előtt köztiszteletnek örvendtek.

Az egyleti tagság elég súlyos anyagi terheket rótt az egyletbe belépni kívánkozókra (egyenruha, fegyver, lőszer, tagdíj). Ezt nem mindenki tudta vállalni. Az alapszabály szerint minden bátaszéki római katolikus hitvallású polgár tag lehetett. Valójában azonban csak a jómódú német származású parasztjai lettek az egylet tagjai, akiknek a személye már magában garancia volt arra, hogy a szigorú egyleti előírásokat betarthassák. Ezt bizonyítja az 1874-ben íródott alapszabályt aláíró tagok és a 20-as években készült csoportkép hátoldalán szereplők névsora. A bátaszéki idős emberek visszaemlékezései is ezt támasztják alá. A Bátaszéki Lövésztestület a bátaszéki németek egyesülete volt. 1736-os alapításától 1945-ig kisebb megszakításokkal folyamatosan működött. Az 1874-es alapszabálya magyar nyelven íródott. Régebbi egyleti iratok sajnos nem állnak rendelkezésünkre.

A burgerek díszes egyenruhájára, szép selyemzászlójára még ma is sokan emlékeznek. Szerencsére a megmaradt csoportképeken megcsodálhatjuk az egyenruhát és a zászlót.

Az egyenruha és a fegyverzet pontos leírását az 1898-as újjáalakulási alapszabályzat tartalmazza. A fejfedő: fekete nemezkalap, bal oldalon aláhajtható kék tollbokrétával, lakk szegéllyel, a kalapok bal oldalán kék szalagon, mint alapon a testület nevének kezdőbetűiből (BLT) alakított, cserlombokkal körített, sárgarézből való monogramm, a kalapot 1 cm széles kék szalag köríti.

A parancsnoknál a tollbokréta középen volt, a kalapot fehér szalag körítette. A monogram bal oldalon volt arany alapon. A szegélye két oldalt fel volt hajtva, felül le volt kerekítve és ezüstszegély zárta.

A burgerek sötétkék antillát és nadrágot viseltek. Az antillát két sor, a testület monogramjával (BLT-Bátaszéki Lövésztestület) ellátott sárgaréz gombok díszítették. A nyakánál és az ujjánál és a nadrág oldalán levő díszítés világoskék. Díszkivonulásokon a parancsnokok ezüst vállbojtot, a mellüknél ezüst sípzsinórt viseltek, a kardjukon is ezüst bojt volt. A zászlótartó vállbojtja sárga volt. A parancsnokok és a zászlótartó kivételével az összeg tag sárga bőrövet és ugyanolyan tölténytáskát hordott, amelyre a testületnek sárgarézből vert, cserlombokkal díszített monogramja volt erősítve.

A tiszteknek különböző rangjelzéseik voltak. A parancsnok jelzése a galléron és a ruhaujj szélén körülfutó 13 mm széles ezüstpaszomány. A parancsnok rangjelzése három ezüst gomb, az osztályparancsnoké kettő, a szakaszparancsnoké egy.

Az őrmester jelzése a galléron és a ruhaujj szélén körbefutó 13 mm széles fehér gyapjúból készített paszomány, 3 fém gomb. A tizedes két fém gombot viselt, paszománya nem volt.

Az egylet már a 18. században rendelkezett fegyverzettel. A burgerekről legrégibb írásos feljegyzés 1824-ből származik. Ez a feljegyzés azokat a veszekedéseket említi, amelyek a magyarok és németek között a vasárnapi mise rendje miatt törtek ki. Ezek egyenruhába öltözött “lűdözőket” említenek, szám szerint 24-et. Ünnepi istentiszteletek alkalmával a “lűdözők” a templom ajtóban álltak. Lövéseik után a lőpor füstjétől és erős szagától alig lehetett a templomban megmaradni.

A püspök 1825. május 13-án kelt rendelete szerint a “lűdözőknek” a templom előtt kellett felsorakozniuk a következőképpen:

A németek csak a szentháromság szobor előtt lőhettek és aki ezt a rendeletet megszegte, az 12 botütést kapott büntetésként.

A püspöki rendelet magyarokat említett, akik karddal rendelkeztek és németeket akik lőttek. Erre a magyarázat a következő:

A német lövésztestület működése hatással volt a magyarokra. Megalakították saját lövészegyletüket. Az alapítás pontos éve ismeretlen. Az azonban biztos, hogy az egylet 1824-ben már létezett. Erről tanúskodnak a már említett feljegyzések és a püspök rendelete. A magyar lövészegylet tagjai is tartottak lőgyakorlatokat. Istentiszteleteken is részt vettek. Az egylet működése a 19. század végéig nyomon követhető. Ebből az egyletből alakult akkor a tűzoltók egyesülete.

A burgereknek 1824-25-ben tehát voltak fegyvereik. A hagyomány szerint fegyvereiket az 1848-49-es magyar szabadságharc vagy az abszolutizmus évei alatt vették el tőlük. Az 1870-es években (egy másik változat szerint 1852-ben) amikor magyarországi körúton járt Ferencz József, a bátaszéki burgerek is megjelentek a császár előtt Dunaszekcsőn (egy másik változat szerint Szekszárdon). Pompás öltözetükben vonultak ki a fogadásra a burgerek, de nem voltak fegyvereik, kezükben egy botot tartottak. Ekkor őfelsége lecsatolta kardját és átadta a parancsnoknak. A mindenkori parancsnok valóban egy egyenes tiszti kardot viselt, míg a többi tiszt és a csapat többi tagjainak kardja hajlított volt. Kivonuláskor a tisztek csak kardot, az altisztek és lövészek fegyvert viseltek. A 20-as évek végén Werndl fegyvereket szereztek be.

A fegyverzet és az egyenruha leírása is bizonyítja, hogy annak beszerzése milyen költséges volt és csak az engedhette meg magának, aki megfelelő anyagi háttérrel rendelkezett, jómódú családból származott. Még a szabályzatban is elismerték, hogy az egyenruha és fegyverzet beszerzése és azok folyamatos karbantartása nagy anyagi terheket ró a tagságra. Ezért a szabályzat gondoskodott arról, hogy a tagok a testületi kivonulásokra a pénztárból a közgyűlés által megállapított kivonulási illetményben részesüljenek.

Szentháromság vasárnapján tartották az éves közgyűlést. A mindenkori parancsnok házánál felállított sátorban közös étkezésre gyűltek össze a tagok. A tagság étellel és itallal megvendégelése nem kis anyagi áldozatot jelentett a parancsnok számára. (Hohmann Anna közlése)

Az egylet 1874-es újjáalakulása az akkor hatályos jogszabályok alapján történt. Az egylet vezetését a közgyűlés, az egyleti választmány, az egyleti tisztviselők és a szolgálatban levők tisztjei végezték. Az egyesület legfőbb szerve az évente, szentháromság vasárnapján megtartott közgyűlés volt, amelyen minden tagnak részt kellett vennie.

Érvényes határozathoz a tagok szavazati többségére volt szükség. A szavazatok egyenlősége esetén az elnök szavazata volt a döntő. A szavazás titkosan vagy felkiáltással történt. A titkos szavazást az elnök rendelhette el, illetve a tagok kérhették (legalább 10 tag írásban). Az alapszabályban pontosan le volt fektetve azoknak a kérdéseknek a köre, amelyről a közgyűlés határozott: pl. az egylet megszűnése, az alapszabály megváltoztatása, tagok kizárása. Az egylet tisztviselőit és tisztjeit 3 évenként választották. Az egylet vezetőségéhez tartoztak: az elnök, alelnök, jegyző, pénztárnok, a szolgálatban levők tisztjei. A tisztségekért fizetés nem járt és csak az egylet tagjait lehetett megválasztaniAz úgynevezett szolgálatban levő egyleti tagok közvetlen felettese a kapitány volt. Ő vezényelte az egyleti tagokat a testületi megjelenések alkalmával, ügyelt a szolgálati utasítások megtartására, a tisztikarral egyetértve kisebb pénzbírságokat is kiszabhatott.A kapitány alárendeltje két főhadnagy, azoké négy őrmester és négy tizedes volt. Az egylet egy századból állt, amelyet négy szakaszra osztottak.

Az egyesület tevékenységéről, gondjairól a század eleji helyi sajtóban is találhatunk utalásokat. Az egyleti zászló és pecsét az egylet jelvényeit képezték. Az egyleti zászlót 1857-ben szentelték fel. Zöld selyemből készült, arannyal hímezték, a szentháromság képe volt rajta és a következő felirat: ”Éljen a bátaszéki Lövésztestület.”

A múlt század végén a honvédelmi miniszter rendelete szerint az egyenruhákon a rangjelzéseket megváltoztatták: minden arany és sárga díszítést ezüstre illetve fehérre kellett cserélniük. Ekkor időszerűnek látták új zászló készítését is. Ezzel Kleiszner György helyi szabómestert bízták meg, aki ezt 900 koronáért vállalta. Az egylet számára már két ízben is készített egyenruhákat, amelyekkel a tagok nagyon meg voltak elégedve. 1886-ban 500 koronáért, 1900-ban 3600 koronáért szállította az egyenruhákat az egyletnek.

Az új zászló szentelésére 1903. június 7-én került sor. Az eseményen a település összes egyletei jelen voltak. Az ünnepség a Szentháromság téren zajlott, ahol erre az alkalomra emelvényt állítottak fel. Reggel fél 9-kor a Lövésztestület az ünnepélyen résztvevő többi egylettel az új zászlóért vonult, amit koszorúslányok kíséretében vittek az ünnepség színhelyére. A zászlót Holndonner Ferenc plébános úr szép beszéd kíséretében szentelte fel. A beszentelés után szegeket vertek az új zászló rúdjába. Elsőként a zászlóanya, majd a plébános úr, Mittweg Henrik uradalmi főtiszt, más községi és egyházi elöljáróságok vertek szöget a zászlórúdba. A zászlórúd ma a katolikus templomban van. A szegbeverésre a következő a magyarázat:

Az egylet rézszegeket készíttetett és árusított. A vásárlással a vevő hozzájárult az új zászló költségeihez. Nevét a szegfejére gravírozták és ezt a szeget a nyilvánosság előtt verhette a zászlórúdba. Ezzel azt demonstrálhatta, hogy az ünnepélyes eseményt anyagilag támogatta.

Ezután szentmise következett, amely után a zászlóanyát hazakísérték. A testület délben 160 személyes ebédet adott. Ezen többen beszédet mondtak és méltatták az egylet tevékenységét, többek közt a plébános Holndonner Ferenc és Szám József tanító. Az ünnepélyes nap táncmulatsággal fejeződött be. A cikkből megtudhatjuk még, hogy az ünnepség megszervezésében nagy szerepe volt Schuller József tanítónak. Az új zászló is zöld selyemből készült: az egyik oldalán a Szentháromság, a másikon Magyarország védasszonyának a boldogságos Szűznek a képe volt látható. A szentelés alkalmával a zászlóanya szalagot kötött a zászlóra, amelyen az “Istennel a királyért és hazáért. Janovits Károlyné 1903” felirat volt olvasható.

1903. október 4-én szentelték fel az új templomot. Troll Ferenc címzetes püspök, a pécsi püspök képviseletében vonattal érkezett erre az alkalomra Bátaszékre. Fogadásán megjelentek a burgerek is zenekarukkal. Másnap az új templom szentelésén is jelen voltak, a szentmise után jókívánságaikat fejezték ki a díszvendégeknek.

Mint már említettük, a burgereknek saját zenekaruk is volt. 1904-ben az egyesület azzal a kéréssel fordult a plébánoshoz, hogy továbbra is engedélyezze, hogy zenekaruk játszhasson a templomban. A plébános úr ugyanis egy püspöki rendeletre hivatkozva megtiltotta azt.

Az egylet kérésével a püspökhöz is fordult, de számukra kedvezőtlen választ kaptak. X. Pius egyik rendelkezése szerint ugyanis a templomban zenekarok és más zajos hangszerek (dob, cintányér, csengő, zongora) használata tilos volt. Így a burgerek zenekarát is száműzték a templomból.

A jegyző 1925-ből származó feljegyzése megőrizte az egylet akkori vezetőségének nevét. Az elnök Wolf Vince volt. Az alelnök Reinauer István, a jegyző Kammermann Mátyás, a pénztárnok Schwartz György, a kapitány Michéli Mihály. E szerint a feljegyzés szerint is 1736 volt az alapítás éve.

1930. február 1-jén Michéli Mihály kapitánnyal való beszélgetést közlő cikk jelent meg a Tolna megyei Újságban. Ez is hangsúlyozta, hogy az egylet majd kétszáz éves. Az akkori tagság létszáma 48 fő volt. Az olvasók részletes tájékoztatót kaptak az egyesület felépítéséről, szigorú szabályairól, egyenruhájáról, fegyvereiről, az egylet céljairól és tevékenységéről. A kapitány elmesélte, hogy az egylet a település szerb megszállása idején nem működhetett (Bátaszék szerb megszállása 1918. december 8-tól 1921. augusztus 20-ig tartott.) Ez idő alatt elrejtették az egylet egyenruháit és fegyvereit. A szerbek elvonulása után minden tagot felkeresett, neki volt köszönhető, hogy a burgerek a következő nap a bevonuló magyar hadsereget teljes pompában fogadhatták.

Az egyletről szóló utolsó feljegyzés 1945-ből származik. 1945-ben a belügyminiszter minden egyesületre kiterjedő ellenőrzést rendelt el. A Magyar Közlöny 78. számában megjelent 20/165/1945. BM rendelete alapján minden egyesületnek jelentést kellett tennie az alispánnak arról, hogy

Ez az egyesület, amely több mint 200 évig működött, a bátaszéki németek első egyesülete volt. A lakosság soraiból történt önkéntes jelentkezéssel jött létre. A tagok jelentős anyagi áldozatot is vállaltak. Több mint 200 évig igen eredményes és szép munkát végzett, nemcsak azzal, hogy vallási ünnepélyeken díszes megjelenésével az ünnep fényét emelte, hanem azzal is, hogy a lakosság egy részének rendszeres sportolási lehetőséget biztosított.

5.2. Máriacelli Társulat

5.2.1.A vallásos egylet alapításának előzményei

A Bátaszékre települt németek valamennyien római katolikusok voltak, akiknek hétköznapjaiban a vallás fontos szerepet játszott. Érzelmeikből, így vallási meggyőződésükből is nagyon keveset tártak a világ elé. Nagyon tartózkodóak voltak.Zárkózottságuk, visszafogottságuk az istentiszteleteken is megnyilvánult. Az énekes, zenés istentisztelet azt jelentette náluk, hogy a kántor és néhány énekes a kóruson énekeltek, az egész hívősereg viszont inkább csak hallgatta az éneküket. Csak néhány asszony kapcsolódott be az éneklésbe. Vallásosságuk inkább a vallás tanításainak értelmi elfogadásából állt és a mindennapok küzdelmeiben megnyilvánuló akaraterejükben, elszántságukban fejeződött ki. Nagy tisztelettel tekintettek a papságra, akiket mindenkinél fontosabb elöljáróként tartottak számon.

Az 1754-es püspöki vizitáció jegyzőkönyve szerint Bátaszék lakóinak száma több mint 2000, mind katolikusok voltak. “A nép jámbor, szentségekhez járulnak” olvasható a jegyzőkönyvben

Hitük gyakorlása érdekében a bátaszéki németek jelentős anyagi áldozatokra is hajlandóak voltak. Betelepülésük után egymás után épültek a különböző egyházi létesítmények, amelyek ma is ékes bizonyítékai vallásosságuknak.

Még Jány idején kezdték építeni az “öreg templomot”. Az építkezést 1741-ben fejezték be, amikor a birtok már Kollonics Zsigmond tulajdona volt. E templomnak három oltára volt: a főoltárt Nagyboldogasszony, az egyik mellékoltárt Szent Sebestyén, a másikat Nepomuki Szent János tiszteletére szentelték fel. A többi barokk műemlék: az Orbán-kápolna a szőlőhegyen az 1740-es években, a Kálvária-kápolna a Furkóra vezető út mentén 1754-ben készült. A mai Budai úton álló Mária-hilf kápolna 1774-ben épült. A 18. században emelték még Nepomuki Szent János szobrát is, szintén a Furkóra vezető út mentén.

c.) Súrlódások a magyar és német hívők közt a templomi misék rendje miatt

1811-ben a magyar és német hívők közt viták keletkeztek. A súrlódások elsimítására a pécsi püspök rendeletet adott ki, amelyben szabályozta az istentisztelet rendjét. E szerint, mivel a németek többségben voltak és a maguk költségén szerezték be a zeneszerszámokat, két egymás utáni vasárnapon az övéké volt a nagymise, és a magyaroké a kismise. Minden harmadik vasárnap az énekes mise a magyaroké, a kismise a németeké volt.

A vita ezzel nem zárult le. 1824-ben a magyarok újra panaszt tettek a püspöknél, mivel jogaikat nem gyakorolhatták. A németek ugyanis szinte kizárták őket a templomból. Minden sátoros ünnepnapot kitulajdonítottak maguknak, a prédikáció és az énekek is német nyelven folytak. A processziók mind németek, a magyarok ebből ki vannak zárva. Szűz Máriát, a magyarok patrónáját a körmeneteken a német atyafiak viszik.

A németek védekezésül érvként konkrét számokat soroltak fel: 3400 fő - 700 pár német; 500 fő - 200 pár magyar. A németek hitükben buzgóbbak, mint a magyarok, kétharmad részük a templomon kívülre szorul istentisztelet idején.

A civódások, viták nem értek véget, ezért már 1842-ben felmerült a gondolat, hogy új templomot kellene építeni. Ez a századfordulón valósult meg.

5.2.2. A Máriacelli Társulat, a németek vallásos egyesülete

a.) Az egylet alapítási éve és az egyleti alapszabályok

A bátaszéki Mária Társulat Szövetségét, amely Máriacelli Társulat néven is ismert, 1832-ben alapították. A tagok kötelességeiről az egyleti alapszabályok informálnak. Az alapszabályzatot többször is kinyomtatták, két nyomtatott alapszabály is fennmaradt. Az egyik 1872-ből való és Hermann Egyed hagyatékából származik. A másik 1901-ben keletkezett. A két alapszabály szövege szinte teljesen egyezik. Az 1901-ből származó alapszabály szövegét teszem itt közzé, amely a bátaszéki templom oratóriumában lévő egyháztörténeti kiállításon található.

A Bátaszéki Mária Társulat Szövetsége az alábbi megnevezéssel is ismert: Máriacelli Társulat. A társulat célja: az isteni Szentháromság és a legszentebb Szűz Mária tisztelőinek gyarapítása, a Krisztusban hívő katolikusok és a halhatatlan lelkek üdvözülésének előmozdítása, ezért:

Az egylet céljait tekintve azt szerette volna elérni, hogy tagjai mindennapi életében, cselekedeteiben a vallás fő tanításai legyenek mérvadók. A tagok istenfélő életet éljenek, istentiszteleteken részt vegyenek és a szentségekben (gyónás, áldozás) is részesüljenek. Az így élő embereket a közvélemény is nagyra becsüli. A bátaszéki németek nagyon vallásosak voltak. A “ne lopj”, “házasságot ne törj”, “engedelmeskedj feljebbvalóidnak” elvárásainak eleget tenni, a mélyen vallásos ember számára nem jelentett nehézséget. Az állammal szembeni kötelezettségeiket mindig maradéktalanul teljesítették. Idegen vagyont soha nem érintettek, ha valaki mégis elbukott, annak becsületét visszaállítani lehetetlen volt. Sokat adtak a házasélet tisztaságára és felbonthatatlanságára. Ez az egyesület kifejezte vallási meggyőződésüket, ugyanakkor tovább mélyítette hitüket.

A tagság létszáma az alapítás évében 59 fő volt. A létszám évről évre nőtt. Az új tagoknak, a belépéshez felvételi díjat kellett fizetniük, amely egy arany volt. Minden tag évente négy krajcár tagdíjat fizetett, amely az egylet kiadásait fedezte.

Az egylet tagjai aktívan részt vettek a település közéleti tevékenységében. Egy új templom építésének a gondolata már a 19. század közepén is felmerült. Az alapkő letételére azonban 1899. július 5-én került sor, Troll Ferenc címzetes püspök jelenlétében. Az építkezés 1902 májusában fejeződött be. A 82 méter magas templomot neogótikus stílusban építették. 1903. október 4-én ugyancsak Troll Ferenc püspök szentelte fel a templomot. A templom építési költsége 440.000 korona volt, amely az építés és a berendezés költségét is tartalmazta.

Az egylet tagjai aktívan támogatták az új templom építését. Az 1902. november 30-i Bátaszék-Sárköz hetilap arról tudósított, hogy az egylet 1200 koronát gyűjtött a főbejárat feletti polichron elkészítésére és azt a pécsi porcelángyár tulajdonosánál meg is rendelte.

Egy neogótikus kelyhet és egy mostranciát is készítettek az új templom számára. A kehely talpába vésve az olvasható: A Máriacelli Társulat ajándéka. A kehely 600 koronába került. A kehely és a monstrancia ma a bátaszéki egyháztörténeti kiállításon látható. Az új templom fényének emelése céljából készült a társaság zászlaja is. A zászló vörös brokátból készült és selyem hímzésekkel díszítették. Az egyik oldalán középen vászonra festett olajkép, amely a máriacelli kegyszobrot ábrázolja, felette ez a felirat olvasható: ”C.D.D. Mariacel Br.”, a másik oldalon a Szentháromság képe látható. A zászlót 1904-ben készítették. Valamikor a Szent Antal-oltár mellett állt, ma pedig az egyháztörténeti kiállítás egyik értékes darabja.

1863-ban az egylet két lámpást vett 24 aranyért. A pénzt a tagok harminc krajcáros adományiból gyűjtötték össze. A lámpásokban olajmécses vagy gyertya égett, körben piros üveg védte, hogy el ne fújja a szél. A lámpásokat körmentkor és temetésen a kiválasztott tagok vitték.

Az egyesület legfontosabb feladata a zarándoklatok szervezése volt. Az ún. kis zarándoklatokat Cikóra és Máriagyűdre szervezték (Faidt Jánosné közlése). A zarándoklatok hónapja augusztus volt. Addigra már betakarították a gabonát, a szüret még nem kezdődött el. A parasztok ekkor ráértek a zarándoklatokon részt venni. Egy kisebb vagy nagyobb létszámú csoport augusztus minden szombatján a cikói öreg templomhoz zarándokolt, az út 8-10 óra volt. A máriagyűdi zarándoklat 4 napos volt (Faidt Jánosné közlése). A zarándokok élelmét, ruháit, takarókat lovas kocsik szállították. A zarándokok első nap Németbólyig gyalogoltak, ahol parasztházaknál kerestek szállást. Pajtákban, szalmán aludtak. A második nap értek Máriagyűdre. Ott éjszakáztak. A harmadik nap vallásos gyakorlatok napja volt. A negyedik napon indultak haza és egészen Bárig gyalogoltak. Ott családtagjaik várták őket és lovas kocsikkal szállították őket haza Bátaszékre. A zarándoklat negyedik nap este a templomban tartott ájtatossággal ért véget.

A máriacelli zarándoklatnak régi hagyományai voltak. Az egylet megalakulásától 1832-től szervezte ezeket a zarándoklatokat, 2-3 évente került ezekre sor. A máriacelli zarándoklatok mindig augusztus 5-én indultak, hogy augusztus 14-re, Mária mennybemenetelének előnapjára elérjék Máriacellt. Az út kb. 10 napig tartott: a zarándokok naponta 8-10 órát gyalogoltak, ami 40-50 km-t jelent. A hazautat leggyakrabban Bécsen és Budapesten keresztül vonattal és hajóval tették meg. Augusztus 5-én délelőtt összegyűltek a zarándokok és hozzátartozóik a templomban. Ezután ünnepélyes menettel a Reiser-kápolnához mentek, a település északi határához (ma ott egy kereszt áll). Ott a pap elbúcsúztatta a zarándokokat, akik végül a közeli vasútállomásra mentek. 1908-ban Michéli Mihály volt a zarándoklat vezetője. A zarándoklatról német nyelven feljegyzéseket készített. Az úti beszámoló Maszler Jánosné Bátaszék, Szabadság út 6. szám alatti lakos tulajdonában van. Az úti beszámoló tartalmazza a zarándokok útvonalát, a helyeket, ahol éjszakáztak.

A zarándokok minden nap korán útra keltek. A csoport élén a keresztet vivő személy ment. Útközben betértek minden templomba egy rövid ájtatosságra. Délelőttönként és délutánonként négy rózsafüzért és egy litániát imádkoztak. Délben hosszabb pihenőt tartottak. A zarándokok lovas kocsit béreltek, amellyel poggyászukat szállították és azokat, akik közben megbetegedtek. Délután a lovas kocsi két fiatalemberrel előrement, hogy az éjszakai szállást előkészítsék. Máriacellben a zarándokok két és fél napot töltöttek. Gyóntak és áldoztak, majd egy közös misét mondattak. Hazaérkezve a Reiser-kápolnától ünnepi körmenet vezette őket a templomba, ahol a zarándoklat közös Te Deummal fejeződött be. A közös költségekre személyenként 31 aranyat kellett fizetni és ehhez jöttek még a személyes kiadások. Az utolsó “gyalogos” máriacelli zarándoklat 1912-ben volt. Az egyesület az első világháborúig működött. Néhány általuk teremtett hagyomány tovább élt pl. a körmeneteken, temetéseken lámpásokkal vonultak fel továbbra is.

A bátaszékiek Máriacellből többféle emléktárgyat hoztak magukkal: szentképeket, imakönyveket és kegytárgyakat. Először is említést kell tenni egy régi hagyományról, amelyről idős emberek meséltek (Auerweck György közlése). A zarándokok Máriacellbe egy, az úton vörösfenyő ágakból készített koszorút vittek magukkal, amelyet az út közben szedett gallyakból fontak. A koszorút a máriacelli templomban megszenteltették, majd itthon szétosztották. Ha a családfő meghalt, annak koporsójába tették a darabjait. Ennek a hagyománynak tárgyi emléke nem maradt, csak az idős emberek visszaemlékezésére hagyatkozhatunk.

A fennmaradt emléktárgyak a bátaszéki templom oratóriumának egyháztörténeti kiállításán láthatók. Hermann Egyed hagyatékából való az a négy fametszet, amely Máriacellből származik.

Az első fametszeten a Napba öltözött Asszony látható, jobb karján a a kisded Jézussal, mindketten ünnepi ruhában, koronával a fejükön. Mária fölött a kereszten Jézus látható. Felirata:

“Aki ezt a keresztet áhitatosan megcsókolja, egy év és negyven napi búcsút nyer. Aki előtte öt miatyánkot és öt üdvözlégyet imádkozik ezer évi búcsút nyer XIII. Benedektől.” Háttérben a máriacelli templom látható.

A második metszeten elől a celli templom és házak állnak lángokban. 1827. November 2-án mindenszentek és halottak napja éjjelén egy tűzvész elpusztította a várost és a templom is leégett. Az égő templom felett egy felhőn az ünneplőbe öltözött Mária áll, karján a kis Jézussal. Felirata:

A harmadik fametszet közepén Mária áll a kisdeddel, két oldalán egy-egy felhőbe burkolt angyal látható. Alatta egy hatalmas virágcsokor. A zarándokok valószínű egyszerű ajándékokat vittek Máriának, pl. virágcsokrot. A felirat nehezen olvasható:

A negyedik fametszet közepén Krisztus keresztre feszített képe látható. Mellette ellipszis alakú körökben kegyképek vannak, balra fent a máriacelli. “Aki ezt a keresztet áhitatosan megcsókolja, annak XXII. János és IV. Kelemen pápa egy évi és negyven napi búcsút engedélyez.”

A kereszt alatt: “Jézus Krisztus... kezeidbe ajánlom halálom óráján lelkemet” felirat.

Vannak olyan emléktárgyak, amelyeket a bátaszékiek maguk készítettek. Ügyes kezű zarándokok a helyszínen vagy később otthon emlékezetből lerajzolták a celli kegyszobrot. Ezek a képek a kegyszoborhoz érintve és hazavíve áldást jelentettek a házban lakókra. Többnyire kézzel rajzolt és színezett képekről van szó.

Az első egy szépen kidolgozott, színezett kép, középpontjában a celli kegykép. Mária két oldalán angyalok állnak virágkoszorúval a kezükben. A mennyei, égi hatást a felhők és a csillogó glória adják. Felirata:

A második egy egyszerűen megrajzolt kép. Középen egy körben a celli Mária szobor látható, körülötte népi virágmotívumok. Papírra, ceruzával rajzolták, majd színezték.

Kisebb-nagyobb tárgyak láthatók még a kiállításon, amelyek a padlásokról, pincékből, vagy a föld mélyéről kerültek elő. Egy ovális celli kegyérem a 18. században készült barokk stílusban. Egyik oldalán a máriacelli bazilika látható a kegyszoborral, a másikon két angyal tart egy kegyképet. Ezt a képet I. (Nagy) Lajos magyar király adományozta a kegytemplomnak.

A kiállításon van egy rózsafüzér, amely a 19. század közepéről származik. Sodrott rézdrótra felfűzött fagyöngyökből áll, egy rézkereszt és egy celli érme van rajta. Ugyancsak a celli zarándoklat emlékét őrzi egy kis porcelánból készült celli kegyszobor. A 19. század végén készült, festése népi ihletésű.

Láthatunk még egy kör alakú szentképet, a celli bazilikát ábrázolja. A képet két domború üveg alá helyezték és száraz virágokkal is díszítették.

A kiállításon imakönyvek, kis füzetek is láthatók, amelyeket Máricellből hoztak magukkal a zarándokok. A 19. század második feléből származnak. A füzetecskék általában öt éneket tartalmaznak. Van olyan is, amelyben ima vagy egy csodás történet olvasható. A hitelesség bizonyítására mindig szerepel rajta egy plébánosi engedély.

Az egyik füzetecske, amelyet Cellben adtak ki német nyelven, egy imát és egy fohászt tartalmaz Máriához. Isten anyját arra kéri, hogy áldja meg a földet és az országot. A füzetben egy történet is olvasható egy asszonyról és tizenhat éves lányáról, akik egy erdőn keresztül zarándokoltak Cellbe. Rablók támadták meg őket és az asszony ijedtében szörnyethalt. A lányt a rablók magukkal akarták vinni, de ő mindenáron Cellbe akart menni, hogy imádkozhasson édesanyjáért. Ekkor az egyik rabló megölte és kivágta a szívét. A lány azonban felkelt és továbbindult Cellbe. Eljutott Cell közelébe egy kereszthez, ott összeesett. Abban a pillanatban megszólalt az összes harang és az emberek kifutottak házaikból. Megtalálták a lány holttestét, amelyből egy fehér galamb szállt az ég felé. A lányt ünnepélyesen eltemették és imádkoztak érte. Később szentté avatták. A gyilkos jelentkezett a bíróságon, lelkiismerete nem hagyta nyugodni. A bíróság elítélte. Ezt a történetet a Steiermarkban mesélték az emberek.

5.3. Katolikus Ifjúsági Önképzőkör / Parasztkör

a.) Az alapítás éve és az egylet céljai

Az egyesületet 1898. szeptember 6-án alapították. A fővédnöke a pécsi püspök volt. Védőszentje Szent Imre, ezért minden évben november 5-én Szent Imre napján a szentmisét az egyesület jótevőiért, élő és holt tagjaiért ajánlották. Az egylet fő célja a helyi ifjúság valláserkölcsös és hazafias szellemben való nevelése volt. A cél megvalósítása érdekében felolvasásokat és előadásokat tartottak, amelyek közhasznú ismeretek szerzését szolgálták (pl. mezőgazdasági ismeretek, földműveléssel kapcsolatos ismeretek). Színházi előadásokat, koncerteket, táncesteket rendeztek, verseket adtak elő. Így biztosították az ifjúság számára a tisztességes szórakozás lehetőségét.

A célok megfogalmazásánál hangsúlyozták, hogy az egyesület vallási és politikai vitáktól távol kívánja magát tartani.

Az alapszabály alapító, rendes, pártoló és tiszteletbeli tagokat tartott nyilván. Az alapító tagok férfiak és nők is lehettek, ha egy összegben 40 koronát befizettek az egylet céljaira. Rendes tagok katolikus vallású, feddhetetlen jellemű az iskolai kötelezettségüknek eleget tett nőtlen ifjak lehettek. Nekik hetente 5 krajcárt kellett fizetniük. Pártoló tag lehetett minden katolikus férfi és nő, ők évi 5 krajcárt fizettek. Tiszteletbeli tag magyar állampolgárságú, arra érdemes férfi és nő lehetett. A tagság eme fajtái lehetővé tették, hogy fiatal lányok és a fiatalok szülei is tagok legyenek és így támogassák az egyesület tevékenységét. Az egylet a neve alapján (Jünglisverein) a fiúk egyesülete volt. A népnyelven csak parasztkörnek nevezték, mivel tagjai többnyire a német származású parasztok voltak. Bátaszéken a magyar parasztoknak is saját egyesülete volt, az volt a Magyar Kör.

A felvételi eljárás a következő volt: ha valaki az egyletbe felvételét kérte, annak a dékánnál (ill. seniornál) kellett jelentkezni és 1 korona felvételi díjat kifizetni. Ha a felvételre jelentkező ellen az ezt követő négy hét alatt nem merült fel kifogás, úgy az elnök és a tagok előtt felvették. Ha magaviselete ellen kifogás merült fel, úgy a felvételi díjat visszakapta és az egyletet többé nem látogathatta.

Az egylet jó hírnevére és arra, hogy a kitűzött célok valóban megvalósuljanak, szigorúan ügyeltek. Aki az egyleti alapszabály és házirend ellen vétett, azt figyelmeztették, súlyosabb esetben azonnal kizárták. Aki azzal volt gyanúsítható, hogy az egylet jó hírnevét nyilvánosság előtt erkölcstelen viselkedésével lejáratta, azonnal kizárták. Ha a kizártak hosszú próbaidő alatt bizonyították, hogy gyökeresen megváltoztak, akkor újra felvették őket.

Az egylet élén egy egyházi és egy világi elnök állt. Az egyházi elnök (többnyire a plébános) képviselte az egyesületet. Akadályoztatása esetén a világi elnök helyettesítette. Az igazgató a kör helyiségében a házigazda szerepét töltötte be. Ő volt a fiatalok köréből választott tisztségviselők felügyelője, a könyvtár őre. A rendezvények rendezőbizottságának mindenkori elnöki tisztét is betöltötte. A dékánnál (senior) jelentkeztek az új tagok felvételre, ő mutatta be őket az elnöknek. A pénztáros a pénzügyeket kezelte, tagdíjakat szedte.

Az egylet számára béreltek egy helyiséget. Ez a mai Deák utca és a Köves utca sarkán volt. A nyitvatartás idejét és az egyleti helyiségben való viselkedést a házirend szabályozta. Vasár- és ünnepnapokon délelőtt 9-10 óráig, délután az istentiszteleti idő kivételével éjszaka 11 óráig tartott nyitva. Hétköznapokon este 10 óráig állt a tagok rendelkezésére.

A Körben biliárdasztal, kuglipálya és könyvtár volt berendezve. Lehetett kártyázni, beszélgetni. A század negyvenes éveinek kezdetén a magyarok megvásárolták a házat, így a Parasztkör rendezvényeit egy másik helyiségben, a mai Budai utcán, Schlosser Tóninál tartották (Hohmann Anna közlése).

Az egyleti zászló fehér selyemből készült. Az egyik oldalán Szűz Mária képe, a másik oldalán “Isten áldja kezünk munkáját” felirat volt látható. A zászlón egy piros-fehér-zöld és egy fehér selyemszalag is volt, amelyet avatáskor a zászlóanya kötött rá. A zászlót a kör helyiségében a színpadon őrizték. Ünnepnapokon, húsvétkor, pünkösdkor, karácsonykor az ifjak a körben gyülekeztek és együtt mentek a zászlóval a templomba. Mise alatt jobb oldalt elől álltak. Körmenetekre is magukkal vitték a zászlójukat (Katzenberger Károlyné közlése). Ha a körben bármilyen rendezvényt tartottak, mise után a zászlóanyához mentek és meghívták a rendezvényre. Az “krapflival” kínálta meg őket.

A zászló felirata az egylet jelszava és köszönési formája lett. Az egyleti ifjak karácsonykor és újévkor elmentek a plébániára, hogy kellemes ünnepeket és boldog új évet kívánjanak a plébánosnak. Mondják, hogy a szakácsnő, mikor beengedte őket, azt jelentette a plébános úrnak: “Die isten áldja Buben sind da.”(“Itt vannak az isten áldja fiúk.”) - Hohmann Anna közlése.

A lányok farsang előtti szombaton flanelruhát viseltek, vasárnap ünnepélyesebben öltöztek. Vasárnap délután szövetruhában, este fehér szoknyában és fehér selyemblúzban voltak. Éjfélkor megint átöltöztek kényelmesebb ruhába: flokon szoknyát és blúzt vettek fel. A mulatság hétfő hajnalig tartott. Hétfőn este megint szép ruhába, fehér szoknyában és blúzban jelentek meg a bálban. Kedden este ugyancsak. A mulatság azonban csak éjfélig tartott, akkor megszólaltak a harangok és a farsang véget ért.

A farsangi időszakon kívül is rendeztek bálokat pl.: Katalin bált, szilveszteri bált, húsvét hétfőn és István király napján is. Télen a parasztok jobban ráértek. Katalin napja után már nemigen akadt kinti munka. Minden kedden, csütörtökön és vasárnap a fiúk és a lányok egymáshoz jártak. Többnyire 6-7 fős társaság, barátok, barátnők mindig másutt jöttek össze. A lányok kötöttek vagy hímeztek. A fiúk az asztal körül ültek és kártyáztak, közben tréfálkoztak és vidám történeteket meséltek, olykor énekeltek. Nyáron ilyen összejövetelekre nem jutott idő. Olyankor azonban a barátnők ünnepélyesen felöltözve, selyemharisnyában, bársonypapucsban sétálni mentek a főutcán. A tél tehát a kikapcsolódás ideje volt. Olyankor saját maguk és mások szórakoztatására színdarabokat adtak elő. A 30-as években, amikor az egylet egyházi elnöke Fröschl plébános, világi elnöke pedig Hohmann János volt, több előadásra is sor került. A darabokat a plébános úr gyűjtötte, Hohmann János és Wolf Antal segítségével vitte színre. Egy-egy darabot egy szezonban többször is játszottak. Az előadások az egyleti helyiségben német illetve magyar nyelven folytak. 1938. december 24-én volt a bemutatója a “Jegygyűrű” című darabnak. Az előadást propagáló plakát és a szereplőkről készült fénykép is megmaradt.

A darab az I. világháború idején játszódott egy osztrák faluban. Egy fiatalasszony férjét elvitték katonának, ő gyermekével egyedül maradt, az anyósánál laktak. Egy napon elrepedt a jegygyűrűje és ez rosszat sejtetett vele. Az anyósának útban volt a házban, szeretett volna megszabadulni tőle, ezért azt hazudta neki, hogy a férje meghalt. Ekkor a fiatalasszony fogta a gyermeket és útnak indult. Bajorországba került, ahol egy kocsmában felszolgálóként dolgozott. Egy nap katonák tértek be a kocsmába, akiktől megtudta, hogy férje él és nemsokára hazatér. Mivel már értesült róla, hogy felesége és gyermeke már nem az anyósával él, bajtársaival üzent neki. Nemsokára ő maga is beállított és hazavitte feleségét és gyermekét.

A “Molnár és gyermeke” című előadásról ugyancsak fennmaradt egy fénykép. A darab egy özvegyen maradt molnárról és lányáról szólt. A molnár szerette volna a lányát jól férjhez adni, gazdag embert szánt neki. A lánynak azonban nem kellett a gazdag vőlegényjelölt, ő a malomban dolgozó szegény kedveséhez szeretett volna férjhez menni. Hiába volt minden rábeszélés: “A szerelemre fütyülj, a szerelemtől akár éhen is halhatsz, de a pénz, a sok-sok pénz ...” Egyik este a kocsmában a sírásó arról mesélt, hogy karácsony éjjel szellemként jelennek meg azok, akik a következő évben meghalnak. Gondoltak hát egyet és karácsonykor meg is rendezték a szellemjárást. Éjfélkor gyertyával a kezükben megjelentek a szellemek, az utolsó a molnár lánya volt. Az apa megijedt, nem akarta elveszíteni gyermekért, ezért beleegyezett a szerelmével való házasságba. A díszleteket és a kosztümöket Bátaszéken készítették. Az előadások egy része magyar nyelvű volt. Ezekben sok dal és énekszám volt, amely a magyar hazához való hűséget fejezte ki.

1938. július 31-én aratóünnepet rendeztek. A szervezők Fröschl plébános úr, Hohmann János és Wolf Antal voltak. A menetben lányok és fiúk, az egylet tagjai vettek részt. A menet élén négy lovas haladt, őket lányok kísérték, akik szalagot vittek. Két lány a ló előtt, kettő mögötte ment. A lovasok mögött a hintóban az úr és felesége ültek, mögöttük két lány, a kocsisok párjai. A hintó melletti táblán az egylet jelszava illetve köszönése volt olvasható: “Isten áldja a kezünk munkáját”. A hintó mögött egy rúdon két fiú vitte a kalászból font koronát. Lányok kísérték őket. Utánuk következtek az aratófiúk és a marokszedő lányok. A lányok fehér szoknyát viseltek, amelyet búzakalász díszített és hozzá kék mellényt. Kötényük hímzett volt, jobb és bal oldalát búzakalász, közepét szőlőfürt díszítette. Minden lány sarlót vitt a kezében. Az aratófiúk fehér bő gatyát, fehér inget, fekete mellényt viseltek és kaszát vittek a kezükben. A sarlókat és kaszákat kemény papírból készítették. A felvonulást a körben rövid előadás követte, majd reggelig tartó táncmulatság következett.

A parasztkör eredményes tevékenységet fejtett ki az ifjúság nevelésében, szabadideje szervezésében és az anyanyelvük megőrzésében.

In der vorliegenden Arbeit wird die Tätigkeit der deutschen Vereine in Bátaszék beschrieben. Ich glaube, es ist wichtig meine Themenwahl zu begründen. Sie wurde durch mehrere Faktoren beeinflußt.

Meine Familie ist deutscher Abstammung. Unsere Vorfahren siedelten sich in Bátaszék an, sie lebten in diesem Dorf. Einige von ihnen nahmen tätig an der Arbeit dieser Vereine teil. Ich lebe mit meiner Familie auch in dieser Stadt und unterrichte im Gymnasium Deutsch. Mein anderes Fach ist Geschichte, mich interessieren die Ereignisse der Vergangenheit, die nach dem Tode der Großeltern und Eltern ohne Aufzeichnung in Vergessenheit geraten würden. So fühle ich mich ein bißchen auch verpflichtet einen Teil Vergangenheit zu retten, damit diese nicht völlig in Vergessenheit gerät.

Hier möchte ich mich bei allen bedanken, die mich mit ihren Erinnerungen an jene Zeiten, mit Fotos und Ratschlägen bei meiner Arbeit unterstützt haben: Faidt János, Faidt Jánosné, Hohmann Anna und Margit, Katzenberger Károlyné, Mayer Antal, Mayer Ádám, Rohr Istvánné, Sümegi József, Jochen Volkmer.

Bátaszék liegt im südöstlichen Teil des Komitats Tolna. Die ethnische Zusammensetzung von Bátaszék veränderte sich seit dem Mittelalter mehrmals. Die wichtigste und bedeutendste Veränderung im Leben des Dorfes bedeutete die Ansiedlung der Deutschen.

Während der Türkenherrschaft wurde die ungarische Bevölkerung verdrängt, und Serben ließen sich auf dem Gebiet der ehemaligen Zisterzienser-Abtei nieder. Nach den Befreiungskämpfen bekamen das Gut der Zisterzienser der Weltgeistliche János Jány, später im Jahre 1694 Jakab Ferdinand Jány. (Hermann 1929:13)

Es fehlte an Arbeitskräften. Jány versuchte dieses Problem mit den Serben zu lösen, die aber waren nicht bereit, für Jány zu arbeiten. Da entschloß sich der Abt deutsche Siedler auf seine Güter zu rufen.

Die ersten Deutschen wurden im Jahre 1718 angesiedelt. In diesem Jahr kamen auch einige Familien aus Pécsvárad, wo schon Deutsche lebten. (Hermann 1929: 16,18)

Die meisten Siedler kamen aus dem südlichen Teil des deutschen Reiches. Die Mehrheit stammte aus Mittel-Baden. (Hermann 1929: 22) Die heutige Kossuth Straße nennen alte Leute untereinander immer noch Schwarzwaldgasse. Dies beweist, daß ein Teil der Bátaszéker Deutschen aus dem Schwarzwald stammte. (Hermann 1929: 23) Aus Mittel-Baden stammen aber die meisten, da der Dialekt aus Mittelbaden die Bátaszéker Mundart am stärksten geprägt hatte. (Hermann 1929:24)

Nach den Aufzeichnungen der Verwalter des Gutes ist es leicht zu rekonstruieren, wie viele Familien sich in Bátaszék niedergelassen hatten. (Hermann 1929:18-19)

1727 wurde der Abt Jány in Bátaszék in seiner Residenz ermordet. (Hermann 1929:19) Da ließ die ungarische Hofkammer den Nachlaß von Jány zusammenschreiben. Nach dieser Zusammenschreibung kamen

Die Ansiedlung der Deutschen wurde auch nach dem Tode von Jány fortgesetzt, als die Güter zu der Theresianischen Stiftung gehörten. (Hermann 1929:21)

In der Siedlung waren die deutschen Einwohner in der Mehrheit. Diese Mehrheit der Deutschen hatte das Dorf bis zum Ende der vierziger Jahre des 20.Jh.-s bewahrt.

Infolge der Aussiedlung der Deutschen nach dem 2. Weltkrieg verlor aber das Deutschtum seine Position im Dorf, es hat aber seine Sprache und Tradition bewahrt.

So ist Bátaszék heute, was die Traditionen betrifft, heterogener als je zuvor in der Geschichte. Der Ursprung dieser Vielfalt ist in den Ereignissen nach der Türkenherrschaft zu suchen.

Die Siedler im 18.Jh. kamen aus einer Gegend Europas, die wirtschaftlich im Vergleich zu Ungarn hochentwickelt war.

Die meisten Siedler waren Bauen, die sich mit Ackerbau, Weinbau und Viehhaltung beschäftigten. Es gab aber auch Handwerker. (Hermann 1929:24) Infolge der dynamischen Zunahme der Bevölkerung hatten die Handwerker einen ziemlich sicheren Markt, sie konnten ihre Waren verkaufen. Die Zahl der Handwerker nahm im gleichen Maß wie die der Bevölkerung zu. Beweise dafür gibt es in der Komitatszusammenschreibung aus dem Jahre 1753. (Bátaszék II.: 16-25) Wenn wir diese Namensliste untersuchen, können wir feststellen, daß neben 64 Namen ein Handwerk benannt ist. Nach der Genaralzusammenschreibung im Jahre 1772/73 gab es schon 79 Personen, die ein Handwerk ausübten. (Bátaszék II.:36-48)

Auffallend ist die Zunahme der Handwerker, wenn wir die Landeszusammenschreibung im Jahre 1828 untersuchen. Nach dieser Zusammenschreibung lebten 122 Personen in Bátaszék, die Handwerker waren. (Bátaszék II.:63-80)

Wenn wir uns die Handwerke ansehen, war die Zahl der Weber die Größte. Es gab aber viele Schneider, Schmiede, Gerber, Tischler, Stiefelmacher, Schuster, Handschuhmacher, Feldflaschenmacher, Kürschner, Seiler, Maurer, Fleischhackermeister, Schlosser, Färber, Zimmermannmeister, Keperneckschneider, Strumpfstricker, Riemer und Sattler, Hutmacher, Kerzenmacher, Faßbinder, Seifensieder und Rauchfangkehrer.

In der Zusammenschreibung fällt uns gleich auf, daß die meisten Handwerker neben ihrem handwerklichen Beruf auch ihre Felder behalten hatten, daß sie ihr Handwerk neben ihrer landwirtschaftlichen Tätigkeit als einen zweiten Beruf ausübten. In den Zusammenschreibungen sind neben mehreren Namen zwei Berufe angegeben zB.: Bauer und Weber, Bauer und Seifensieder, Bauer und Schmied usw.

Die Handwerker gleichen Berufs bildeten im 18.Jh. die ersten Zünfte, die die Interessen ihrer Mitglieder vertraten. Es gibt Gegenstände, die erhalten geblieben sind, die beweisen, daß in Bátaszék die Klempner, Zimmerleute, Maurer, Töpfer, Tischler, Stiefelmacher und Weber eine Zunft gebildet hatten. Jede Zunft hatte eine Zunftfahne, die meistens in der Kirche neben dem Schutzpatron der Zunft aufbewahrt wurde. Bei Prozessionen zogen die Mitglieder der Zunft mit der Zunftfahne um die Kirche.

In der kirchengeschichtlichen Ausstellung in Bátaszék sind die folgenden Zunftfahnen zu sehen (Egyháztörténeti kiállítás, Bátaszék) : die Fahne der Klempner und Zimmerleute von 1848, die Fahne der Maurer und Töpfer von 1848, die Fahne der Rademacher vom Ende des 18.Jh.-s. Aus den Satzungen der Zünfte geht hervor, daß sich diese Organisationen nicht nur um die Arbeit der Meister kümmerten, sondern auch um das kulturelle Leben ihrer Mitglieder und die Heranbildung neuer Handwerker.

"Die Idee der Vereine ist die größte und zugleich sanfteste Kraft und Macht unter den Menschen" - "Az egyesületi eszme az emberek között a legnagyobb és egyben a legszelídebb erő és hatalom" (Széchenyi István)

Széchenyi war der hervorragendste Denker der Reformzeit. Dieser Gedanke von ihm war kein Zufall, denn das war die Zeit, in der bürgerlich-demokratische Veränderungen erwünscht waren. Das gesellschafliche Leben wurde reger. Weit und

Vereine sind gegründet worden, um den örtlichen Bedürfnissen der Menschen entgegenzukommen. In den verschiedenen Siedlungen spielte bei der Gründung eine Rolle, daß die Einwohner erkannt hatten, daß bestimmte wirtschaftliche, gesellschaftliche, kulturelle und soziale Probleme gelöst werden müssen. Durch Gründung von Vereinen wollten sie zur Lösung dieser Probleme beitragen. Vereine bedeuteten eigentlich eine Möglichkeit zu handeln. (Kaczián 1990:97)

Diese Vereine sind von unten, also von den Einwohnern gegründet worden. Die ganze Tätigkeit eines Vereins beruhte auf der aktiven Teilnahme seiner Mitglieder. In den Satzungen der Vereine wurden selbständige Gedanken zum Ausdruck gebracht und örtliche Aufgaben, Ziele formuliert. Die Mitglieder hatten ihre Leitung selbst gewählt. Die Arbeit des Vorstandes wurde überwacht. Die Normen, nach denen die Mitglieder aufgenommen wurden, wurden von ihnen selbst bestimmt. Je nach ihren finanziellen Möglichkeiten besaßen einige Vereine Mobiliar - und Immobiliarvermögen. Auch die finanzielle Tätigkeit eines Vereins wurde kontrolliert. (Kaczian 1990:97)

Die Mitgliedschaft der Vereine bildeten bestimmte Gruppen der Einwohner der Siedlung. Sie gehörten zu den verschiedensten gesellschaftlichen, wirtschaftlichen Schichten des Ortes. Das Ziel einens Vereins war, die Menschen zum Betritt zu bewogen.

Die Bedingungen für das Tätigwerden der Vereine hingen immer von den Machtverhältnissen der Zeit ab. Die Rechtsnormen der Zeit, Gesetze und Verordnungen grenzten die Möglichkeiten der Vereine ein. (Márfi 1985-86:193)

Der Ausgleich im Jahre 1867 und die Wiederherstellung der Verfassungsmäßigkeit gaben dem Vereinsleben einen neuen Aufschwung. Im Land spielten sich große wirtschaftliche und gesellschaftliche Veränderungen ab. Diese Veränderungen bewirkten, daß das Interesse für Vereine immer stärker wurde. Die verschiedenen wirtschaftlichen, politischen, kulturellen, sozialen Bestrebungen brauchten einen organisatorischen Rahmen. Die Zahl der Vereine nahm zu dieser Zeit zu.

b./ Die Verordnung des Innenministers NR 1394 aus dem Jahr 1873 (Márfi 1985-86:193-194)

Im April 1873 erließ der Innenminister eine Verordnung. In der Verordnung hatte sich der Innenminister das Recht vorbehalten, die Satzungen der Vereine zu genehmigen. Nachdem die Satzungen eingereicht worden waren, konnte der Verein provisorisch als gegründet betrachtet werden. Die endgültige Gründung eines Vereins erfolgte nach der Genehmigung durch den Innenminister.

"Das Recht auf Vereine ist eines der wertvollsten Rechte der Staatsbürger " (Tisza Kálmán) (Kaczián 1990:96)

Zugleich wurde aber dieses Recht eingeschränkt. So grenzte diese Verordnung die Möglichkeiten der Arbeiter und Nationalitäten ein. (Márfi 1985-86:194)

In den Verordnungen aus den Jahren 1873/75 gab es Vorschriften über die Leitung, Organisation und den inneren Aufbau der Vereine. (Márfi 1985-86:194)

Die Satzungen bestimmten die ganze Tätigkeit eines Vereins. Die Aufnahme in den Verein, der Austritt aus dem Verein wurden in den Statuten festgelegt. Das höchste Organ der Vereine war die Generalversammlung. An dieser Versammlung mußten alle Mitglieder teilnehmen. Sie hatten das Recht, über verschiedene Fragen im Zusammenhang mit der Tätigkeit des Vereins zu entscheiden. Der Vorstand eines Vereins: der Vorsitzende, der Sekretär, ihre Stellvertreter, der Kassierer und Schriftführer und der Ausschuß wurden von der Generalversammlung gewählt.

Sollte ein Verein gegründet werden, mußten die Gründer das folgende Verfahren durchlaufen. (Márfi 1985-86:194) Ein Formular mußte ausgefüllt werden. Es wurde vom Notar entgegengenommen und an den Stuhlrichter des Kreises geschickt. Nach Begutachtung wurde es dann an den Vizegespan des Komitats weitergeleitet. Nach dieser Kontrolle wurde das Formular samt den Statuten des Vereins an den Innenminister geschickt. Nachdem die Satzungen vom Innenminister akzeptiert worden waren, wurden sie mit einer Klausel versehen. Der neue Verein wurde dann in das Vereinsregister eingetragen. So ein Register gab es auch in den Komitaten. Die Vereine standen also unter Aufsicht. Manchmal durften Vereinsversammlungen auch nur mit behördlicher Erlaubnis abgehalten werden. Auch die Protokolle der Generalversammlung konnten kontrolliert werden.

Der große Aufschwung in Vereinsleben ließ ab 1912 nach. Der Grund dafür waren die "besonderen Verfügungen für den Kriegsfall."

Der Gesetzesartikel NR LXIII. erhielt einschränkende Bestimmungen. Demnach konnte die Tätigkeit der Vereine eingeschränkt, untersagt, vor allem aber kontrolliert werden. Die Gründung neuer Vereine wurde verboten.

In der Verordnung NR 5479 ME, die am 27. Juni 1914 erschien, wurde die Gründung von neuen Vereinen streng verboten.

Während des 1. Weltkrieges stagnierte das Vereinsleben. In der Tätigkeit vieler Vereine trat Eine Pause ein. Viele Vereine lösten sich auf. Ein neuer Aufschwung stellte sich erst in den 20er Jahren ein. Neue Verordnungen wurden herausgegeben, die den Vereinen neue Möglichkeiten boten. Viele alte Vereine begannen ihre Tätigkeit vom Neuen und viele neue Vereine wurden gegründet.

Man könnte die Geschichte des staatlich regulierten Vereinslebens in drei Epochen einteilen:

In der Geschichte der Gemeinde Bátaszék möchten wir die erste Epoche des Vereinslebens untersuchen, die von 1867 bis 1914 dauerte. Genaue Epochengrenzen festzulegen ist aber unmöglich. Einige Vereine, die schon früher gegründet wurden, erlebten ihre Blüte während dieser Zeit. Auch diese Vereine mußten sich den neuen Gesetzen und Vorschriften anpassen. So kam es in dieser Zeit zur Neugründung dieser Vereine. Neue Satzungen wurden beschlossen.

3.1. Vereine in Bátaszék, die zwischen 1867 und 1917 gegründet wurden (TML Alapszabálygyűjtemény)

Die aufgezählten Vereine können nach ihrer Tätigkeit gegliedert werden. Demnach ergeben sich folgende Gruppen. (Kaczián 1990:97)

Das Ziel dieser Vereine war es, die Interessen der einzelnen Handwerker als auch des Berufsstandes zu vertreten und die Reibereien zwischen Lehrlingen und Gehilfen zu mildern.

Lesevereine gab es in jener Zeit fast in allen Ortschaften. Sie hatten Bibliotheken. Durch diese Vereine wurden Kenntnisse über landwirtschaftliche, handwerkliche Tätigkeiten und allgemeine Bildung verbreitet. Man konnte die Freizeit nützlich verbringen. Auch Frauen durften Mitglieder sein.

zB.: das Jäger-Milizkorps zu Bátaszék sicherte seinen Mitgliedern die regelmäßige sportliche Tätigkeit: Schieß-Übungen, Wettbewerbe im Schießen

Diese Vereine hatten die größte Mitgliederzahl. Von den monatlichen verhältnismäßig niedrigen Mitgliedsbeiträgen konnten diese Vereine ihren Mitgliedern Hilfe leisten zB. bei einem Todesfall.

Die Mitglieder eines Vereins hatten ähnliche Meinungen über bestimmte Fragen. Sie trafen einander regelmäßig, tauschten ihre Meinungen aus. Trotz der strengen Vorschriften konnte die Politik aus dem Vereinsleben nicht ausgeschlossen werden.

Das Ziel dieser Vereine war, das Glaubensleben zu stärken und vor den neuen gesellschaftlichen Bewegungen und ihren Einflüssen zu schützen.

Die Klassifizierung der Vereine kann also von verschiedenen Gesichtspunkten aus geschehen.

Bei der ausführlichen Beschreibung der Tätigkeit einzelner Vereine wurde aber nur ein Gesichtspunkt in den Mittelpunkt gerückt: die Teilnahme der Deutschen an der Tätigkeit des Vereins. Wie schon geschildert wurde, brachte die Ansiedlung der Deutschen in Bátaszék eine große Veränderung im Leben des Dorfes, so auf wirtschaftlichem wie auch auf kulturellem Gebiet.

Wir müssen die Verhältnisse um die Jahrhundertwende betrachten, also in der Epoche, in der die meisten Vereine gegründet wurden, das heißt zwischen 1867 und 1914.

Die Zahl der Einwohner nach den Angaben der Volkszählung (TML Magyar Statisztikai Közlöny - Népszámlálás 1900, 1910 Bátaszék)

Wenn wir den Anteil der deutschen und der ungarischen Einwohner an der Gesamtbevölkerung von Bátaszék vergleichen, fällt auf, daß die Zahl der Deutschen 1900 und 1910 zweieinhalbmal größer war, als die Zahl der Ungarn. Interessant ist, daß die Statistik der Volkszählung eine ungarisch sprechende Einwohnerzahl angibt.

Wenn wir die zwei Bevölkerungsgruppen, die der Ungarn und die der Deutschen unter diesem Gesichtspunkt gegenüberstellen, stellen wir fest, daß die Hälfte der deutschen Bevölkerung im Jahre 1900 nach ihrem eigenen Bekenntnis nicht Ungarisch sprechen konnte: 2632 Personen. Diese Zahl war 1910 etwas geringer als die Hälfte der Deutschen: 2135 Personen.

Die Mehrheit der Bevölkerung lebte von der Landwirtschaft. (TML Magyar Statisztikai Közlöny-Népszámlálás 1900, 1910 Bátaszék)

Die Mehrheit der Deutschen gehörte zu den wohlhabenden Kleinbesitzern. Es gab aber unter ihnen viele, die ihren Lebensunterhalt als Handwerker verdienten.

Aus der Volkszählung aus dem Jahr 1900 ergibt sich die genaue Zahl der verschiedenen Handwerker. (TML Magyar Statisztikai Közlöny-Népszámlálás 1900, 1910 Bátaszék)

zB.: 31 Schmiede, 12 Schlosser, 14 Maschinenbauer, 7 Ziegel-Fertiger, 8 Töpfer, 21 Tischler, 31 Weber, 45 Schneider, 34 Schuhmacher, 10 Bäcker, 7 Metzger, 332 Maurer, 68 Zimmerleute, 19 Gastwirte

Nach einer Angabe der Volkszählungsstatistik aus dem Jahr 1910 gab es 119 Personen, die sich im Ausland aufhielten. Viele Handwerker, besonders die Maurer suchten in anderen Dörfern, Städten, sogar im Ausland ihr Fortkommen und verdienten dort das nötige Geld für den Unterhalt der Familie. (Tolna m. Népújság 1978. január 13.)

Viele Maurer arbeiteten in der Türkei, in Persien und in anderen Ländern. Sie schickten monatlich ihren zu Hause gebliebenen Familien: Frauen, Kindern und Eltern Geld. Die zu Hause gebliebenen lebten in Wohlstand. Mehrere bauten neue Häuser. In den 20er Jahren arbeiteten also viele Maurer im Osten. Die Arbeit wurde im Voraus sorgfältig organisiert. Die Ortsgruppe der Maurergewerkschaft schickte einen voraus, um die Arbeitsbedingungen und Verdienstmöglichkeiten in der Türkei zu erkunden. Dieser "Kundschafter" meldete nach Bátaszék, wieviele nachkommen sollten. Die zu Hause Gebliebenen sammelten solange das Geld zur Fahrt. In der Türkei gab es damals reichlich Arbeit, weil der Pascha Kemal in diesen Jahrzehnten das sogenannte moderne Ankara aufbauen ließ. Aber auch im Iran am Palast des Schahs, Belgrad und an weiteren unzähligen Bauten arbeiteten Bátaszéker Maurer.

Außer in den Ländern des Balkans und Kleinasiens arbeiteten Bátaszéker Maurer, Zimmerleute und Faßbinder auch in der Schweiz, im Belgien und anderen westeuropäischen Ländern.

4.3. Die Teilnahme der deutschen Einwohner am öffentlichen Leben und an der Leitung des Dorfes

Den deutschen Bátaszékern waren die Anliegen ihres Dorfes nicht gleichgültig. Auch trugen sie aktiv zur Lösung seiner Probleme bei.

Am 19. April 1903 trat der Gemeinderat zu einer Sitzung zusammen. (Joó 1903:34-35)

Dabei ging es darum, daß die Gemeinde zu den Bauarbeiten und zum Ausmalen der neuen Kirche mit 12-13000 Kronen beitragen sollte. Der Gemeinderat stimmte zu. Aufschlußreich ist die Namensliste der an der Sitzung teilnehmenden Ratsmitglieder. Insgesamt wurden 42 Namen aufgeführt, und nur 9 davon waren ungarische Namen, die anderen deutsch.

Am 19. November 1902 waren in Bátaszék Gemeindewahlen (Bátaszék-Sárköz 1902. november 30.) Die Namensliste der gewählten Personen ist uns aus dem Wochenblatt Bátaszék-Sárköz bekannt:

Sie nahmen auch an der Tätigkeit der verschiedenen Vereine teil. In den Satzungen der im letzten Drittel des vorigen Jahrhunderts gegründeten Vereine steht es meistens, daß die Mitglieder ungarische Staatsbürger werden können. Unter den Mitgliedern der einzelnen Vereine spiegelte sich die ethnische Zusammensetzung des Dorfes wider. Es gab Vereine, deren Mitglieder Deutsche und Ungarn waren. Es gab aber welche, deren Mitglieder nur Ungarn oder nur Deutsche waren. Die Deutschen hatten also ihre eigenen Vereine, die sie selbst gegründet hatten. So zB.: der Jäger-Milizkorps-Verein, dessen Mitglieder nur wohlhabende deutsche Bauern waren. Laut den Statuten konnte zwar ein jeder Bátaszéker römisch-katholischer Bürger Mitglied werden, es kam aber nicht vor, daß Ungarn Mitglieder geworden wären. Dafür gibt es mehrere Beweise. Die Namensliste der Mitglieder, die die Satzungen 1874 unterschrieben hatten und die Namensliste eines Gruppenbildes aus den 20er Jahren.

Der andere von den Deutschen gegründete Verein war die Mariazeller-Bruderschaft. Dieser Verein wurde 1832 gegründet. Die Satzungen aus dem Jahr 1872 und 1901 sind in deutscher Sprache geschrieben worden. Eine Namensliste der Mitglieder ist nicht erhalten geblieben, wir kennen nur Michael Micheli, den Verfasser des Wegweisers zu dem Gnaden-Orte Mariazell. Dieser Weganzeiger wurde in deutscher Sprache geschrieben.

Da aber die Mitglieder dieses Vereins durch ihren Glauben miteinander verbunden waren, ist anzunehmen, daß nicht nur Deutsche an ihren Veranstaltungen und Pilgerfahrten teilnahmen.

Die Mitgliedschaft in Vereinen verschaffte den deutschen Einwohnern Unterhaltung, Kontakte mit anderen und die Teilnahme am öffentlichen Leben. Ein Vereinsmitglied sollte die Vereinssatzung nicht nur formell befolgen, sondern auch im Alltagsleben in ihrem Sinne handeln. Dies hatte auch eine erzieherische Funktion und Wirkung. So spielten diese Vereine eine wichtige Rolle bei der Erziehung der Jugend, wie der Verein der deutschen Jugendlichen: der Katholische Jünglingsselbst-bildungsverein.

Wenn die Zugehörigkeit zu einem Verein und die sinnvolle Freizeitgestaltung fehlten, konnte es zu Vorfällen, wie dem Folgenden kommen. Bericht des Wochenblattes Bátaszék-Sárköz vom 7. Dezember 1902. (Bátaszék-Sárköz 1902. December 7.) Einige Bátaszéker Burschen traten aus dem Jünglingsselbstbildungsverein aus, da sie sich den Satzungen dessen nicht unterwerfen wollten. So hatten sie keine sinnvolle Beschäftigung in ihrer Freizeit und randalierten nur auf den Straßen des Dorfes. Nach einem Tanzabend kam es auch zur Prügelei. In dem Bericht wurden die Radaubrüder namentlich benannt: Fuksz Antal, Peskó Mihály und Schárer Nándor. Dies war nicht ihr erster Fehltritt, sie waren auch schon vorher unangenehm aufgefallen.

Dieses Beispiel scheint die These zu unterstützen, wonach die Jugendlichen ihre Freizeit in den Vereinen sinnvoll verbringen konnten. Unterhaltungsprogramme wurden organisiert und manche Vereine nahmen sich auch der Sorgen der Heranwachsenden an.

Über die Ziele und Tätigkeit aller Vereine, die in der genannten Epoche in Bátaszék tätig waren, wäre es unmöglich zu schreiben. Nur die Tätigkeit der deutschen Vereine in Bátaszék um die Jahrhundertwende soll dargestellt werden mit Hilfe von erhalten gebliebenen Gegenständen, Andenken, Schriften, Statuten, Berichten und Fotos.

Der älteste Verein der Deutschen in Bátaszék war der Jäger-Milizkorps Verein, der Volksmund nannte ihn nur die "Bürger". Der Verein wurde im Jahre 1736, also noch in den ersten Jahrzehnten der deutschen Besiedlung der Gemeinde gegründet. (TML-BLT Alapszabálya 1874) Auch in Zeitungsartikeln, die 200 Jahre später über die Tätigkeit des Vereins berichteten, wurde 1736 als Gründungsjahr angegeben. (Tolna m. Újság 1930. február 1.; TML - Alispáni iratok 1925; TML - Bátaszék község iratai 46/1946) Aus dem 18. Jh. ist über den Verein keine schriftliche Aufzeichnung erhalten geblieben.

Im letzten Drittel des 19. Jh.-s, als die Zahl der Vereine zunahm, wollte der Innenminister die Tätigkeit der Vereine eigentlich unter Kontrolle halten. So wurden die schon erwähnten Verordnungen vom Innenministerium herausgegeben.

Die damals gültigen Statuten des Jäger-Milizkorps zu Bátaszék entsprachen diesen neuen Vorschriften nicht. Der Verein versäumte nämlich nach dem Ausgleich von 1867 die Bestätigung seiner Statuten. Auf Anordnung des ungarisch-königlichen Innenministeriums wurde der Verein vom Szekszárder Stuhlgericht im Abschluß NR 3115 am 21. August 1874 formell aufgelöst. ( TML - BLT alapszabálya 1874) Es wurde aber zugleich ermöglicht, den Verein auf der Grundlage neuer Statuten zu rekonstruieren. Der älteste Verein wurde am 18. September 1874 neugegründet. So war eigentlich die Tätigkeit des Vereins seit seiner ursprünglichen Gründung kontinuierlich.

Im Jahre 1736, als der Verein zum ersten Mal gegründet wurde, war die Ansiedlung der Deutschen im Dorf noch nicht beendet. Der Abt Jány, der die ersten Siedler nach Bátaszék brachte, schloß mit ihnen einen Vertrag: nach 3 Jahren Steuerfreiheit mußten die Siedler jährlich 1/2 Forint/Kopf bezahlen, und sie mußten Wache halten, da die Gegend von serbischen Räubern bedroht war. (Hermann 1929.:17) 1721, als Jány selbst nach Bátaszék kam. hielten die deutschen Siedler schon seit einem halben Jahr Wache. Es wurde kalt, der Winter nahte, und der Dienst wurde für die Deutschen immer lästiger. Sie baten Jány, mit ihnen einen neuen Vertrag zu schließen. Sie waren bereit, mehr Geld zu bezahlen, aber sie wollten keine Wache mehr halten. Jány war dazu bereit, und verlangte von ihnen 3 Forint/Kopf. Er war auch bereit, gegebenfalls zum ersten Vertrag zurückzukehren. Dazu kam es aber nicht. (Hermann 1929:18)

Die Tradition der Schützenvereine in deutschen und in von den Deutschen besiedelten Gegenden

Die Wache sind die Deutschen losgeworden, aber wahrscheinlich hängt damit die Gründung des Jäger-Milizkorps zusammen. Nach Hermann Egyed waren solche Vereine in deutschen Gegenden keine Seltenheit. Die in Bátaszék angesiedelten Deutschen wollten mit der Gründung des Vereins die Traditionen der alten Heimat auffrischen. (Hermann 1929:26)

In deutschen Gegenden gab es schon im 15.Jh. in Nürnberg, später in Augsburg Vereine, in denen mit Gewehren das Schießen geübt wurde. (Novák 1965:10) Das Schießen als sportliche Tätigkeit war schon damals beliebt. Es gehörte Jahrhunderte lang zu den populärsten Sportarten. Natürlich spielten bei dieser sportlichen Tätigkeit auch Verteidigungsgründe eine Rolle.

Deutsche Siedler gründeten zuerst in den Städten im sogenannten Oberland (heute in der Slowakei) solche Vereine, schon im 16.Jh. in Késmárk, Selmecbánya, Szepesváralja. (Novák 1965:10) 1523 wurde in Sopron, 1696 in Buda ein Milizkorps gegründet. (Novák 1965:10, 11)

Nach der großen Ansiedlung der Deutschen in Ungarn im 18.Jh. wurde aber nirgends ein solcher Verein gegründet. So kann man sagen, daß das Jäger-Milizkorps zu Bátaszék in der neuen Heimat ein Einzelfall war. Bei seiner Gründung kurz nach der Ansiedlung spielten die aus der alten Heimat mitgebrachten Traditionen eine große Rolle.

In den Satzungen des Vereins aus dem Jahre 1874 wurden die folgenden Ziele formuliert:"An den Bátaszéker römisch-katholischen Gottesdiensten und Prozessionen erscheint der Verein in Uniform, mit Gewehren, in der Begleitung der Vereinskapelle, um dadurch die Festlichkeit zu erhöhen" (TML : BLT alapszabálya 1874/1.)

Die Festtage, an denen der Verein erschien, waren die folgenden: in der Karwoche wurde das heilige Grab bewacht - die Bewachung am Karfreitag und Karsamstag erfolgte durch je zwei Schützen, die in einer lautlosen Zeremonie halbstündig abgelöst wurden - zu Ostern, Pfingsten, am Dreifaltigkeitssontag, am Kirchweihtag, am Fronleichnamstag, am Tage von Maria-Himmelfahrt, am Geburtstag seiner kaiserlich-königlichen Majestät, am 20. August, dem Tag des heiligen Königs Stephan. (TML: BLT alapszabálya 1874/1)

An den in den Statuten bestimmen Feiertagen stand die Kompanie in Uniform gekleidet vor der Kirche, und begleitete die wichtige Stelle des Hochamtes zB.: Wandlung mit Genaralsalven. (Mitteilung von Hohmann Anna)

Wenn ein Mitglied oder ein ehemaliges Mitglied des Vereins gestorben ist, erschienen die Bürger zu seinem Begräbnis in Uniform in der Begleitung der Vereinskapelle. (TML: BLT alapszabálya 1874/2) Weitere Betätigungen waren Schießübungen und Wettbewerbe. (TML: BLT alapszabálya 1874/3) Um die Aufgaben verwirklichen zu können, mußte jedes Mitglied die Uniform und das Gewehr auf eigene Kosten besorgen. (TML:BLT alapszabálya 1874/4) Auch die Munition die zu den Schießübungen nötig war, mußte von den Mitgliedern beschafft werden. (TML:BLT alapszabálya 1874/6)

Der Mitgliedsbeitrag, der jährlich 40 Gulden betrug, mußte immer am Jahrestag der Einweihung der Vereinsfahne (dem Dreifaltigkeitssonntag) entrichtet werden. (TML: BLT alapszabálya 1874/4) Um zur Gestaltung der schon genannten Feste beizutragen, hatte der Verein eine eigene Musikkapelle und einen Kapellmeister, der für die Ausbildung der Kapelle zu sorgen hatte. (TML: BLT alapszabálya 1874/5) Damit die Kapelle Proben halten konnte, wurde ein Raum gemietet. Auch für die Schießübungen hatte man einen extra Raum. (TML:BLT alapszabálya 1874/6)

Mitglieder des Vereins durften laut Satzung "römisch-katholische, großjährige, verheiratete Bátaszéker Bürger" werden, die sich den Statuten des Vereins unterwarfen. (TML: BLT alapszabálya 1874/10) Die Dienstzeit der aktiven Mitglieder war auf 13 Jahre festgesetzt. (TML: BLT alapszabálya 1874/13)

Als Ehrenmitglieder wurden fortan alle Ausgedienten und diejenigen betrachtet, die aus irgendwelchem Grunde zum aktiven Dienste ungeeignet waren, doch durch Entrichtung von jährlich 20 Gulden den Verein unterstützen wollten. (TML:BLT alapszabálya 1874/13,14 )

Von den Vereinsmitgliedern wurde vor allem Disziplin und das Einhalten der strengen Statuten erwartet. Immer wurde darauf geachtet, daß die Statuten gewissenhaft eingehalten wurden. (TML: BLT alapszabálya 1874//11)

Der kleinste Fehler wurde rigoros bestraft: Das Mitglied, bei dem die günstigen Eigenschaften, die vor der Aufnahme vorhanden waren, nicht mehr festzustellen waren, wurde aus dem Verein ausgeschlossen. (TML: BLT alapszabálya 1874/5) Das gleiche Schicksal traf ein rechtskräftig verurteiltes Mitglied. (TML: BLT alapszabálya 1874/15) Wenn ein Mitglied einen Diebstahl beging, wurde es aus dem Verein sofort ausgestoßen. (TML: BLT alapszabálya 1874/15) Seine Uniform und sein Gewehr mußte es dem Verein abgeben. Solches Benehmen hatte den guten Ruf des Vereins gefährdet. Mit einer strengen Strafe mußten auch diejenigen rechnen, die an den vorgeschriebenen Tagen am Ausrücken nicht teilgenommen hatten. (TML: BLT alapszabálya 1874/48)

Wenn dies zum ersten Mal geschah, mußte man 1 Gulden, zum zweiten Mal 5 Gulden, zum dritten Mal 50 Gulden bezahlen aber da wurde man auch gleich ausgeschlossen und als zusätzliche Strafe mußten die Uniform und das Gewehr dem Verein abgegeben werden. (TML: BLT alapszabálya 1874/51)

Eine Geldstrafe war noch in den folgenden Fällen üblich: wenn sich jemand undiszipliniert benommen oder sich verspätet hatte (TML:BLT alapszabálya 1874/ 60,50), wenn jemand zu einer Sitzung nicht erschien oder beim Ausrücken unordentlich, in schmutziger Uniform erschien. (TML: BLT alapszabálya 1874/ 49,53) Auf anständiges äußerliches Erscheinen wurde viel gegeben.

Wie schon erwähnt, mußte sich ein jedes Mitglied seine Uniform und sein Gewehr besorgen. Nach den 13 Dienstjahren war es möglich diese Utensilien an die neuen Mitglieder weiterzugeben. Wenn aber Uniform und Gewehr nicht gepflegt worden waren und somit im vernachlässigten Zustand waren, wurde nur ein Teil der einstigen Kosten bezahlt. (TML: BLT alapszabálya 1874/62) Die Vereinsmitglieder hatten den Anweisungen ihrer Vorsitzenden zu folgen. Sie durften ihnen, auch wenn sie von ihnen getadelt wurden, nicht widersprechen, sonst mußten sie auch eine Geldstrafe bezahlen. (TML: BLT alapszabálya 1874/57)

Die Vereinsmitglieder mußten sich auch untereinander und anderen gegenüber vorbildlich benehmen. Man konnte schon wegen eines im Zorn gefallenen Schimpfwortes streng bestraft, sogar ausgeschlossen werden. (TML: BLT alapszabálya 1874/58) Aus diesen hohen Anforderungen der Statuten kann man erstehen, daß die Mitglieder des Vereins nur moralisch tadellose Personen sein durften, die aber auch von den Einwohnern der Gemeinde geachtet wurden. Die Mitglieder mußten auch ziemlich hohe Kosten auf sich nehmen (Uniform, Gewehr, Munition, Mitgliedsbeitrag). Das konnte sich nicht ein jeder leisten. Die Statuten ermöglichten zwar allen römisch-katholischen Bürgern in den Verein einzutreten, doch nur die wohlhabenden deutschen Bauern waren Mitglieder des Vereins, deren Person Garantie dafür war, daß die strengen Vorschriften eingehalten werden konnten. Dies beweisen die Unterschriften unter der im Jahre 1874 verfaßten Satzung (TML: BLT alapszabálya 1874/aláírások) und die Namen auf der Rückseite eines Gruppenbildes aus den 20er Jahren. Auch die Erinnerungen älterer Leute unterstützen das. Das Jäger-Milizkorps zu Bátaszék war der Verein der Deutschen. Seit seiner Gründung im Jahre 1736 bis 1945 übte der Verein seine Tätigkeit mit kleineren Unterbrechungen aus.

Die aus dem Jahre 1874 erhalten gebliebenen Statuten wurden in ungarischer Sprache geschrieben. Frühere Vereinsschriften stehen leider nicht mehr zur Verfügung.

Die Dienstsprache des Vereins war Deutsch. zB.: "Kompanie marsch! Kompanie halt! Habt acht! Ruht! Schultert! Laden! Hoch an! Feuer!" (Bátaszék II.: 254)

An die repräsentative Uniform und an die schöne seidene Fahne der Bürger erinnern sich heute noch viele. Zum Glück kann man noch heute auf den erhalten gebliebenen Gruppenbildern Uniformen und Fahne bewundern.

Die genaue Beschreibung der Uniform und der Bewaffnung ist in den Statuten aus dem Jahr 1898 zu finden. (TML:BLT alapszabálya 1898/IV.)

Die Kopfbedeckung der Mannschaft war aus schwarzem Filz mit einer rund hochstehenden Krempe. Der Boden des Hutes war flach, die Krempe war mit Lackleder eingefaßt. An der linken Seite des Hutes, auf einem blauen Bändchen war das Monogramm des Vereins. Dies wurde aus Kupfer geformt und mit einem Zerreichenlaub verziert. Den Bodenrand umfaßte eine blaue Borte. Den Mannschaftshut schmückte ein blauer Federbusch, der in einer seitwärts angebrachten Lederhülse befestigt war.

Bei den Offizieren war der Federbusch in der Mitte. Den Bodenrand umfaßte eine weiße Borte. Das Monogramm an der linken Seite hatte einen goldenen Grund. Die Krempe war beiderseits aufgeschlagen, oben abgerundet und mit breiter Silberborte eingefaßt.

Die Bürger trugen einen sogenannten Waffenrock und Pantalons, beide waren dunkelblau. Am Waffenrock waren in zwei Reihen kupferne Knöpfe mit dem Monogramm des Vereins (BLT-Bátaszéki Lövésztestület). Die Aufschläge am Kragen, an den Ärmeln und die Einlage an der Hose waren hellblau.

Bei feierlichen Ausrücken trugen die Offiziere silberne Schulterstücke (Epauletten), auf der Brust eine silberne Schützenschnur und am Säbel eine silberne Quaste. Die Epauletten des Fahnenträgers waren gelb. Mit Ausnahme der Offiziere und des Fahnenträgers trugen alle Mitglieder einen Ledergürtel, daran eine lederne Patronentasche. Das Monogramm des Vereins an der Patronentasche war aus Kupfer, verziert mit einem Zerreichenlaub. Die Offiziere hatten verschiedene Rangabzeichen.

Am Kragen der Offiziere und am unteren Rande der Ärmel verlief eine 13 Millimeter breite Silberborte. Die Ärmelenden waren mit silbernen "Bärentatzen" verziert. Das Rangabzeichen des Hauptmannes bestand aus drei silbernen Rosetten, das des Oberleutnants aus zwei, das des Leutnants aus einer Rosette.

Die Wachmeisterabzeichen waren am Kragen und am Ärmel 13 Millimeter breite, weiße aus Wolle gefertigte Borte, drei Rosetten aus Metall und am Ärmel wollene Bärentatzen. Der Korporal trug zwei Rosetten aus Metall, die Borte am Kragen und am Ärmel hatte er nichts.

Der Verein war schon im 18. Jh. bewaffnet. Die älteste schriftliche Aufzeichnung über die Bürger stammt aus dem Jahre 1824. (Gimesi 1945-46: II/10) Diese Erwähnung steht im Zusammenhang mit den Streitigkeiten, die zwischen den Ungarn und Deutschen wegen der Ordnung der Sonntagsmessen ausgebrochen waren. Da wurden in Uniform gekleidete Schießer erwähnt. Der Zahl nach genau 24. Wenn feierliche Gottesdienste stattfanden, wollten die Schießer an der Kirchentür stehen. Nach ihren Schüssen konnte man es vor Geruch und Rauch des Schießpulvers in der Kirche kaum aushalten. Nach der Verordnung des Bischofs am 13. Mai 1825 mußten die Schießer vor der Kirche stehen, und zwar folgendermaßen: (Gimesi 1945-46:II/10)

In der bischöflichen Verordnung wurden Ungarn mit Säbel und Deutsche, die schießen, erwähnt. Die Erklärung dafür ist das Folgende. (Novák 1965: 12-13)

Der Verein der Deutschen, das Jäger-Milizkorps hatte seine Wirkung auf die Ungarn. Sie hatten ihren eigenen Schützenverein gegründet. Das genaue Gründungsjahr ist unbekannt. Eins ist sicher, daß es diesen Verein im Jahre 1824 schon gab. Davon zeugen die schon erwähnten Aufzeichnungen und die Verordnung des Bischofs. Die Mitglieder des ungarischen Schützenvereins haben sich auch im Schießen geübt. Sie nahmen auch an den Gottesdiensten teil. Die Tätigkeit dieses Vereins ist bis zum Ende des 19. Jh.-s zu verfolgen. Aus diesem Verein wurde der Feuerwehr-Verein gegründet.

Die Bürger hatten also 1824/25 Waffen. Nach der Überlieferung wurden dem Verein diese Waffen während der Zeit des ungarischen Freiheitskampfes von 1848/49 oder während der absolutistischen Jahre abgenommen. (Tolna m. Újság 1930. február 1.) Während der 70er Jahre (nach einer anderen Version 1852) als Kaiser Franz Josef I. eine Rundreise durch Ungarn machte, nahmen auch die Bátaszéker Bürger am Empfang des Kaisers in Dunaszekcső (nach einer anderen Version in Szekszárd) teil. Sie trugen ihre prächtige Uniform, hatten aber keine Waffen, sie hielten in der Hand einen Stock. (Tolna m. Újság 1930. február 1.)

Damals soll der Monarch dem Verein das Tragen von Waffen wieder erlaubt und dem Hauptmann einen Offizierssäbel mit Goldquaste geschenkt haben. Tatsächlich hat der jeweilige Hauptmann einen geraden Offizierssäbel getragen, während die Seitenwaffen der übrigen Offiziere und der Mannschaft etwas gebogen waren. Beim Ausrücken trugen die Offiziere nur Säbel, die Unteroffiziere und die Schützen Gewehre. (TML: BLT alapszabálya 1898/IV.) Ende der 20er Jahre wurden die sogenannten Werndl Gewehre angeschafft. (Bátaszék II.:253)

Die Beschreibung der Uniform und der Waffen ist auch ein Beweis dafür, daß dies sich nur diejenigen leisten konnten, die aus einer wohlhabenden Familie stammten und die eine entsprechende finanzielle Grundlage hatten. Sogar in den Statuten wurde es zugegeben, daß die Besorgung der Uniform und Waffe und die ständige Instandbehaltung dieser eine große finanzielle Belastung für die Mitglieder bedeutete. Deshalb wurden den Mitgliedern nach den Ausrücken Bezüge bezahlt. (TML: BLT alapszabálya 1898/IV.)

Am Dreifaltigkeitssonntag wurde der sogenannte Jahrestag gefeiert. Dieses Fest wurde im Hause des jeweiligen Hauptmannes abgehalten. Ein Essen fand in einem dafür aufgestellten Zelt statt. Für den Hauptmann bedeutete das kein geringes materielles Opfer, da er die Mitglieder mit Essen und Trinken freihalten mußte. (Mitteilung von Hohmann Anna)

Die Neugründung des Vereins im Jahre 1874, geschah nach den damals geltenden Verordnungen und Vorschriften. Für die Leitung des Vereins waren die Generalversammlung, der Ausschuß, die gewählte Leitung und die Offiziere verantwortlich. (TML: BLT alapszabálya 1874/35.) Das höchste Organ des Vereins war die Generalversammlung. Die Jahresversammlung hielten sie am Dreifaltigkeitssonntag. Ein jedes Mitglied mußte an dieser Versammlung teilnehmen. (TML:BLT alapszabálya 1874/17,19.) Zu einem gültigen Beschluß war die Stimmenmehrheit der Mitglieder nötig. Bei einer Stimmengleichheit war die Stimmen des Vorsitzenden ausschlaggebend. (TML: BLT alapszabálya 1874/25.) Es gab eine geheime Abstimmung. Die Abstimmung wurde vom Vorsitzenden angeordnet, sie konnte auch von den Mitgliedern verlangt werden (mindestens 10 Mitglieder). (TML: BLT alapszabálya 1874/26.) In den Statuten wurde genau festgelegt, in welchen Fragen die Generalversammlung Abstimmungsrechte hatte, zB.:Abschaffung der Tätigkeit des Vereins, Änderung der Statuten, Ausschluß von Mitgliedern. (TML:BLT alapszabálya 1874/30.)

Die Leitung und die Offiziere des Vereins wurden alle drei Jahre neu gewählt. (TML:BLT alapszabály 1874/31.) Zur Leitung gehörten der Vorsitzende, der zweite Vorsitzende, die Mitglieder des Ausschusses, der Kassierer, der Schriftführer und die Offiziere. (TML:BLT alapszabálya 1874/35.) Alle dieser Ämter wurden zu Ehrenstellen erklärt, dafür gab es keine Bezahlung. Der Vereinsvorstand konnte nur aus den Mitgliedern gewählt werden. (TML:BLT alapszabálya 1874/37,38)

Der Vorsitzende der sogenannten dienenden Mitgliedern war der Kapitän. Er führte den Befehl, wenn der Verein irgendwo erschien. In einigen Fällen durfte er mit Einverständnis der Offiziere kleinere Geldstrafen auferlegen. (TML:BLT alapszabálya 1874/44.) Dem Kapitän waren zwei Ober-leutnante, ein Standartenführer, vier Wachmeister und vier Korporale untergeordnet. Der Verein bestand aus einer Kompanie, die in vier Züge eingeteilt war. (TML:BLT alapszabálya 1874/45.)

Über die Tätigkeit des Vereins, über seine Sorgen stehen uns in der örtlichen Presse Anfang dieses Jahrhunderts Informationen zur Verfügung. Die Vereinsfahne und das Vereinssiegel bildeten die Abzeichen des Vereins. (TML:BLT alapszabálya 1874/8, 9.) Die Vereinsfahne wurde im Jahre 1857 eingeweiht. Sie war aus grüner Seide, mit Gold gestickt, darauf das Bildnis der Heiligen Dreifaltigkeit und die Aufschrift: "Éljen a bátaszéki Lövésztestület!" (Es lebe das Schützenkorp zu Bátaszék!) (TML:BLT alapszabálya 1874/8.)

Da aber Ende des vorigen Jahrhunderts auf Befehl des königlich-ungarischen Ministeriums die Rangabzeichen an der Uniform geändert werden mußten (alle goldenen bzw. gelben Verzierungen in silberne bzw. weiße abgeändert werden mußten), entschloß sich der Verein, auch eine neue Fahne machen zu lassen. (Bátaszék-Sárköz 1903. április 19.) Mit dieser Aufgabe wurde der Schneider Georg Kleiszner beauftragt. Er nahm diese Arbeit für 900 Kronen an. Er hatte für den Verein schon zwei Mal Uniformen genäht, mit denen die Vereinsmitglieder sehr zufrieden waren. 1886 bezahlte der Verein 500 Kronen für die Uniformen. 1900 lieferte er für 3600 Kronen Uniformen für den Verein. Damals mußten die genannten Änderungen an der Uniform ausgeführt werden.

Am 7. Juni 1903 wurde die neue Fahne geweiht. (Bátaszék-Sárköz 1903. június 14.) Alle Vereine der Gemeinde waren zu dieser Feierlichkeit eingeladen. Die Feier fand auf dem Platz der Heiligen Dreifaltigkeit statt, wo aus diesem Anlaß eine Bühne aufgestellt wurde. Am Morgen um 1/2 9 Uhr zog der Verein in Begleitung der anderen Vereine zu dem Haus der Fahnenmutter, um sie abzuholen. Sie wurde von ihnen und von Kranzelmädchen zum Schauplatz der Feierlichkeiten begleitet. Die Fahne wurde vom Priester Franz Holdonner geweiht. Er hielt auch eine schöne Festrede. Nach der Einweihung der neuen Fahne wurden Nägel in die Fahnenstange geschlagen. Zuerst schlug die Fahnenmutter einen Nagel in die Fahnenstange, ihr folgten der Propst, der Gutsverwalter Henrik Mittweg, mehrere dörfliche und kirchliche Prominente und die vornehmeren Einwohner des Dorfes. Heute ist die Fahnenstange in der katholischen Kirche. Die Erklärung dieses Aktes ist Folgendes: vom Verein wurden Kupfernägel gefertigt und verkauft. Durch den Kauf hatte der Käufer zu den Kosten der neuen Fahne beigetragen. Sein Name wurde auf den Nagelkopf graviert, und er durfte diesen Nagel vor der Öffentlichkeit in die Fahnenstange schlagen. Damit hatte er demonstriert, daß er zu den Kosten dieses Ereignisses beigetragen hatte.

Danach folgte die Messe. Nach der Messe wurde die Fahnenmutter nach Hause begleitet. Zu Mittag gab es für 160 Personen ein festliches Mittagessen. Mehrere hielten eine Rede und würdigten die Tätigkeit des Vereins, unter anderen: Franz Holdonner und der Lehrer Josef Szám. Am Abend gab es einen großen Ball. Wir erfahren noch, daß Lehrer Josef Schuller bei der Organisation der Feierlichkeiten eine große Rolle spielte.

Die neue Fahne wurde auch aus grüner Seide gefertigt: auf einer Seite das Bildnis der seligen Jungfrau. Bei der Fahnenweihe hatte die Fahnenmutter ein Bändchen an die Fahne gebunden. Darauf stand:"Istennel királyért és hazáért Janosits Károlyné 1903" (Mit Gott für König und Vaterland)

Am 4. Oktober 1903 wurde die neue Kirche eingeweiht. Der Bischof aus Pécs fuhr mit dem Zug nach Bátaszék, um an der Einweihung teilzunehmen. Zu seinem Empfang erschienen auch die Bürger mit ihrer Musikkapelle. (Bátaszék-Sárköz 1903. október 11.) Der Verein nahm auch an der Einweihung der Kirche teil, und drückte seine besten Wünsche nach der Messe aus.

Wie schon erwähnt wurde, hatten die Bürger eine eigene Musikkapelle. Diese Kapelle begleitete auch den Kirchengesang auf der Empore. 1904 wandte sich der Verein an den Pfarrer mit der Bitte, daß er weiterhin erlauben soll, daß die Vereinskapelle in der Kirche spielen darf. (Bátaszék-Sárköz 1904. április 3.) Der Pfarrer hatte dies nämlich verboten, indem er sich auf eine bischöfliche Verordnung berief.

Der Verein wandte sich auch an den Bischof in Pécs. Aber die Antwort war für den Verein nicht günstig. Nach einer Verordnung des Papstes Pius X. durften in der Kirche keine Musikkapellen spielen und keine lauten Musikinstrumente (Trommel, Zinnteller, Glocken, Klavier) erklingen. So wurde auch die Kapelle der Bürger aus der Kirche verbannt.

Aus den Aufzeichnungen des Vizegespans aus dem Jahr 1925 ist uns der damalige Vorstand des Vereins bekannt:der Vorsitzende war Vince Wolf. (TML Alispáni iratok 1925) Der zweite Vorsitzende war István Reinauer, der Schriftführer war Mátyás Kammermann, der Kassierer war György Schwarz und der Kapitän war Mihály Micheli. Auch nach dieser Aufzeichnung war der Verein im Jahre 1736 gegründet worden.

Aufgrund eines Gesprächs mit dem Kapitän Mihály Micheli erschien am 1. Februar 1930 in der Tolnauer Komitatszeitung ein Artikel über die Bürger. (Tolna m. Újság 1930. február 1.) Da wurde auch betont, daß der Verein schon fast 200 Jahre alt war. Die Zahl der damaligen Mitglieder war 48. Die Leser bekamen ausführliche Informationen über den Aufbau des Vereins, über die strengen Statuten, Uniformen und Waffen, über die Ziele und Tätigkeit des Vereins. Der Kapitän erzählte, daß der Verein während der serbischen Besatzung des Dorfes seine Tätigkeit nicht ausüben konnte. (die serbische Besatzung von Bátaszék: vom 8. Dezember 1918 bis zum 20. August 1921) Uniformen und Waffen wurden während dieser Zeit verborgen. Nach dem Abzug der Serben hatte Mihály Micheli alle Mitglieder aufgesucht. Ihm war es zu verdanken, daß die Bürger am nächsten Tag die einziehende ungarische Armee in voller Pracht empfangen konnten.

Die letzte Erwähnung des Vereins stammt aus dem Jahre 1945. (TML-Bátaszék község iratai 46/1946) Nach einer Verordnung des Innenministers mußte die Tätigkeit aller Vereine kontrolliert werden. Im Ungarischen Staatsanzeiger (Magyar Közlöny) NR 78 erschien diese Verordnung des Innenministers unter der Nummer 20/165/1945. Nach dieser Verordnung mußte ein jeder Verein an den Vizegespan einen Bericht schicken :

Diese Verordnung machte die Arbeit des Vereins und auch anderer Vereine unmöglich.

Am 13. August 1945 entstand die Aufzeichnung des Notars in Bátaszék: "Das Jäger-Milizkorps zu Bátaszék, dessen Ziel die Erhöhung von kirchlichen und weltlichen Festlichkeiten war, löste sich auf. Die Uniformen und Waffen des Vereins hatten die Russen mitgenommen, seine Mitglieder zerstreuten sich." (TML Bátaszék község iratai 46/1946)

Dieser Verein, der mehr als 200 Jahre lang tätig war, war der erste Verein der Deutschen in Bátaszék. Die Mitglieder, die sich freiwillig in den Verein meldeten, mußten auch finanzielles Opfer für den Verein bringen. Der Verein übte mehr als 200 Jahre lang eine fruchtbare Tätigkeit aus. Nicht nur indem die Mitglieder die Feierlichkeit bestimmter Veranstaltungen erhöhten, sondern es wurde dadurch einem Teil der Bevölkerung die Möglichkeit zur regelmäßigen sportlichen Tätigkeit gegeben.

Die in Bátaszék angesiedelten Deutschen waren alle Katholiken. In ihrem Leben spielte der Glaube eine wichtige Rolle. Ihre Empfindungen, Gefühle, auch die religiösen, blieben aber für die Außenwelt verborgen. Sie waren sehr zurückhaltend. (Hermann 1929: 26) Die Verschlossenheit, Zurückhaltung war auch im Gottesdienst bemerkbar. Ein Gottesdienst mit Musik und Gesang bedeutete, daß der Kantor und einige Sänger im Chor sangen, die anderen hörten ihnen meisten nur zu. Nur ein paar Frauen in der Kirche schalteten sich in das Singen ein. (Hermann 1929: 27) Ihre Religiösität kam eher in der intellektuellen Annahme der Lehren der Religion zum Ausdruck. Sie zeigten bei der Lösung der Alltagsprobleme eine unheimliche Willenskraft und Entschlossenheit. Die Geistlichen genossen bei ihnen großes Ansehen, die Gläubigen hielten sie für die wichtigsten Ortsvorsteher. (Hermann 1929:26)

Nach dem Protokoll der bischöflichen Visitation im Jahre 1754 hatte Bátaszék mehr als 2000 Einwohner, alle Katholiken. "Das Volk ist fromm und nimmt die Sakramente an ..." ist im Protokoll zu lesen. (Gimesi 1946-47: II/6)

Um ihren Glauben ausüben zu können, waren die Bátaszéker Deutschen bereit, auch finanzielle Opfer zu bringen. Nach ihrer Ansiedlung entstanden nacheinander verschiedene Sakralbauten, die noch heute steinerne Zeugen der Religiösität ihrer Erbauer sind.

Noch während der Zeit von Jány begann man mit dem Bau der alten Kirche. Die Arbeiten wurden im Jahre 1741 beendet, als das Gut schon Kollonics gehörte. (Gimesi 1946-47: II/7) Die Kirche hatte drei Altäre: der Hauptaltar wurde zu Ehren der heiligen Jungfrau, die Nebenaltäre zu Ehren des heiligen Sebastians und des heiligen Johannes von Nepomuk eingeweiht.

Die Urban-Kapelle am Weinberg wurde vor 1754 und die Kalvarienkapelle am Weg, der nach Furkó führte, nach 1754 gebaut. (Hermann: Bátaszék műemlékei: 3) Die Marienkapelle in der Budai Straße wurde vor 1740 fertiggestellt. (Hermann: Bátaszék műemlékei: 2) Die Statue des heiligen Johannes von Nepomuk, auch am Furkóer Weg, wurde auch im 18.Jh. errichtet. (Hermann: Bátaszék műemlékei: 5)

c./ Streitigkeiten zwischen Deutschen und Ungarn wegen der Ordnung der Messen in der Kirche

Im Jahre 1811 gab es zwischen den deutschen und ungarischen Gläubigen Streitigkeiten. Der Bischof in Pécs erließ eine Verordnung, in der er den Gottesdienst regelte. (Gimesi 1946-47: II/7) Da die Deutschen in der Mehrheit waren und die Musikinstrumente besorgt hatten, durften sie an zwei nacheinanderfolgenden Sonntagen die sogenannte große Messe halten. An diesen Sonntagen gehörte die kleine Messe den Ungarn. Am dritten Sonntag war es umgekehrt.

Die Diskussion wurde damit nicht beendet. 1824 beschwerten sich die Ungarn beim Bischof, daß sie ihre Rechte nicht ausüben konnten. (Gimesi 1946-47: II/10.) Sie wurden nämlich von den Deutschen aus der Kirche fast ausgeschlossen. Die Predigt und Lieder waren in deutscher Sprache. Aus dem Protestschreiben geht hervor, daß die Ungarn all dies empörend fanden. Die Gottesdienste der Ungarn, falls sie nach den Streitereien doch stattfanden, wurden von den Deutschen verspottet. Die Prozessionen waren alle deutsch, die Ungarn waren da völlig ausgeschlossen. Die Statue der Muttergottes der Patronin der Ungarn, wurde in den Prozessionen von Deutschen getragen.

Die Deutschen verteidigten sich, indem sie konkrete Zahlen als Argumente diesen Beschwerden entgegensetzten. (Gimesi 1946-47: II/10): 3400 Personen - 700 Paare - waren Deutschen; 500 Personen - 200 Paare - waren Ungarn. Die Deutschen waren in ihrem Glauben inbrünstiger als die Ungarn. Zwei-Drittel der Deutschen hatte während der Gottesdienste in der Kirche keinen Platz, sie mußten im Freien, vor der Kirche stehen.

Die Streitigkeiten nahmen wahrscheinlich kein Ende. Die Idee, eine neue Kirche zu bauen, tauchte schon im Jahre 1842 auf. Sie wurde aber erst um die Jahrhundertwende verwirklicht.

Das "Verbündnis der frommen Marianischen Gesellschaft zu Bátaszék unter der Benennung Mariazeller-Bruderschaft" wurde 1832 gegründet. (Bátaszék II.:150)

Über die Pflichten der Mitglieder informiert uns eine Druckschrift, die Satzung der Gesellschaft. Die Satzung wurde öfters neu gedruckt und herausgegeben. In Bátaszék sind zwei deutschsprachige Satzungen erhalten geblieben. Die erste stammt aus dem Jahr 1872 und ist im Nachlaß von Hermann Egyed zu finden. Die andere stammt aus dem Jahr 1901. Der Text der zwei Satzungen ist fast gleich. Ich gebe hier den Text der Satzung aus dem Jahr 1901 wieder, die heute in der kirchen-geschichtlichen Ausstellung, im Oratorium der Bátaszéker Kirche zu sehen ist.

Der Zweck der Bruderschaft ist: die Ehre des Dreieinigen Gotte und der seligsten Jungfrau Maria zu vermehren, die Auferbauung der Christkatholiker, und das Heil der unsterblichen Seele zu beförden; und darum :

Das Hauptziel des Vereins war die Vertiefung des religiösen Lebens. Im alltäglichen Leben der Mitglieder, in ihrer Tätigkeit und ihrem Handeln sollten die Lehren der Religion maßgebend sein. Die Mitglieder sollten an den Gottesdiensten teilnehmen. Sie sollten die heiligen Sakramente empfangen (Beichte, Kommunion). Menschen, die nach den Vorschriften der Religion lebten, wurden von ihren Mitbürgern geachtet. Die Deutschen in Bátaszék waren sehr religiös, im wahren Sinne des Wortes. (Hermann 1929:26) Die zehn Gebote zu befolgen, fiel ihnen nicht allzu schwer. "Stiehl nicht!" "Betrüge deinen Mann / deine Frau nicht!" "Gehorche immer deinen Vorgesetzten!" - diese Eigenschaften waren für sie charakteristisch. Ihre Verpflichtungen gegenüber dem Saat hatten sie immer erfüllt, fremdes Vermögen hatten sie nie berührt. Wenn jemand es getan hatte, der konnte seinen guten Ruf nie wieder zurückgewinnen. Sie hielten sehr viel von einem sittlichen Eheleben. Dieser Verein drückte ihre tiefe religiöse Überzeugung aus und vertiefte diese Überzeugung auch zugleich.

Die Zahl der Mitglieder war im Gründungsjahr 59. Diese Zahl nahm jährlich zu. Die neuen Mitglieder mußten jährlich eine Aufnahmegebühr bezahlen. Diese Gebühr betrug 1 Gulden, der Mitgliedsbeitrag jährlich 4 Kreuzer. Damit konnten die Auslagen der Bruderschaft gedeckt werden. (Bátaszék II.:151)

Die Mitglieder der Bruderschaft nahmen am öffentlichen Leben der Gemeinde sehr aktiv teil. Die Idee, eine neue Kirche zu bauen, kam schon um die Mitte des 19 Jh-s auf. Der Grundstein wurde am 5. Juli 1899 vom Prälaten Franz Troll gelegt. Im Mai 1902 wurden die Bauarbeiten beendet. (Joó 1903.:26,27) Die 82 m hoche Kirche, im neugotischen Stil gebaut, ist weit in der Gegend die schönste Kirche. Sie wurde am 4. Oktober 1903, am Tag der heiligen Jungfrau, von Franz Troll eingeweiht. Die Kosten des Kirchenbaues betrugen 440.000 Kronen. In dieser Summe ist der Bau und auch die innere Einrichtung enthalten. (Joó 1903.:44) Der Bau der neuen Kirche wurde von den Mitgliedern der Mariazeller Bruderschaft aktiv unterstützt. Am 30. November 1902 berichtete das Wochenblatt "Bátaszék-Sárköz" darüber, daß die Bruderschaft 1200 Kronen für das Palichron über dem Haupteingang der Kirche gesammelt hatte und dies beim Porzellanfabrikbesitzer Zsolnay in Pécs bestellen wollte. (Bátaszék-Sárköz 1902. november 30.)

Die Bruderschaft ließ für die neue Kirche einen neugotischen Kelch aus Silber und eine prunkvolle Monstranz fertigen. Auf der Unterlage des Kelches ist das Folgende zu lesen: "Das Geschenk der Mariazeller Bruderschaft". Der Kelch kostete 600 Kronen (Joó 1903.:45) Der Kelch und die Monstranz sind heute in der kirchengeschichtlichen Ausstellung in Bátaszék zu sehen. (Egyháztörténeti kiállítás Bátaszék I./992:6,7) Um die neue Kirche auszuschmücken, wurde auch die Fahne der Bruderschaft gefertigt. Die Fahne ist aus roter Brokatseide mit Stickerei. Auf einer Seite in der Mitte ist ein Ölgemälde, das die Mariazeller Gnadenstatue zeigt, darüber die Aufschrift : "C.D.D. Mariazel Br." Auf der anderen Seite ist das Bild der Dreifaltigkeit zu sehen. Die Fahne wurde 1904 angeschafft. (Bátaszék II.:151) Einst stand sie an der Seite des Nebenaltars zum hl. Antonius. Heute ist sie das wertvollste Stück der kirchengeschichtlichen Ausstellung. (Egyháztörténeti kiállítás Bátaszék III/992:4)

1863 kaufte die Gesellschaft 2 Windlichter für 24 Gulden, für die jedes Mitglied 30 Kreuzer extra beisteuerte. (Bátaszék II.:151) In den Wind-lichtern leuchteten Kerzen. Die Kerzen konnten vom Wind nicht ausgeblasen werden, da sie ringsherum von roten Gläsern geschützt wurden. Die Windlichter wurden bei Prozessionen und Beerdigungen von männlichen Mitgliedern getragen.

Die wichtigste Aufgabe der Bruderschaft war es, Wallfahrten zu organisieren. Die kleineren Wallfahrten, die innerhalb des Landes stattfanden, waren die Wallfahrten nach Cikó und Máriagyűd. (Mitteilung von Faidt Jánosné) Der August war ein Wallfahrstmonat. Dann war das Getreide schon gedroschen und die Weinlese hatte noch nicht begonnen. Da konnten sich die Bauern einen Tag oder auch mehrere Tage frei nehmen und wallfahren gehen. Eine kleinere oder größere Gruppe wallfahrte im August fast jeden Samstag zur alten Kirche bei Cikó. Die Wallfahrer waren 8-10 Stunden unterwegs.

Die Wallfahrt nach Mariagyűd dauerte vier Tage. (Mitteilung von Faidt Jánosné) Zum Transport vom Proviant, Bekleidung und Decken fuhren mehrere Begleitwagen mit. Am ersten Tag liefen die Wallfahrer bis Németbóly, wo sie in den Bauernhöfen Unterkunft suchten. Sie schliefen in Scheunen auf Stroh. Am zweiten Tag liefen sie bis Máriagyűd. Dort übernachteten sie zweimal. Der dritte Tag war religiösen Übungen vorbehalten. Am vierten Tag trat die Wallfahrergruppe den Heimweg an. Sie liefen bis Bár, wo sie von Angehörigen mit Pferdewagen erwartet wurden. Die Wallfahrt endete am vierten Tag, am Abend mit einer Andacht in der Kirche.

Die wichtigste Aufgabe der Bruderschaft war es, die Wallfahrten nach Mariazell zu organisieren, was sie seit ihrer Gründung im Jahre 1832 tat. Sie fanden alle 2-3 Jahre statt. Die Wallfahrer machten sich immer am 5. August auf den Weg, um am 14. August, am Vortag von Mariä-Himmelfahrt Mariazell zu erreichen. Der Weg dauerte nämlich 10 Tage. Täglich marschierten die Wallfahrer 8-10 Stunden, das waren 40-50 km. Den Heimweg nahmen sie dann meistens über Wien und Budapest mit der Bahn und mit dem Schiff. Am Vormittag des 5. August versammelten sich die Wallfahrer und ihre Angehörigen in der Kirche. Dann ging eine feierliche Prozession zur Reiser-Kapelle am nördlichen Ortsende (heute steht dort nur noch ein Kreuz). Dort verabschiedete der Pfarrer die Wallfahrer, die anschließend zur Eisenbahnstation gingen. (Bátaszék II.: 147) 1908 war Michael Micheli der Reiseführer. Er hatte über die Wallfahrt Aufzeichnungen in deutscher Sprache gemacht. Diese Aufzeichnungen sind im Besitz von Frau Maszler, Bátaszék Szabadság u. 6. Aus diesen Aufzeichnungen: "Weganzeiger zu dem Gnaden Orte nach Gross-Mária-Zell" sind die Orte der Übernachtungen und der Weg der Wallfahrer nach Mariazell bekannt.

Die Wallfahrer brachten jeden Tag früh am Morgen auf. An der Spitze der Gruppe marschierte der Kreuzträger oder die Kreuzträgerin. Unterwegs kehrten sie in eine jede Kirche zu einer kurzen Andacht ein. An den Vormittagen und Nachmittagen wurden vier Rosenkränze und eine Litanei gebetet. Zur Mittagszeit gab es eine längere Pause. Zum Gepäcktransport wurde ein Pferdewagen in Dienst genommen. Der wurde immer gemietet. Auf dem Wagen konnten sich auch die kranken Wallfahrer erholen. Am Nachmittag fuhr der Pferdewagen mit zwei Burschen voraus, um die Nachtquartiere vorzubereiten. In Mariazell verbrachten die Wallfahrer 2 1/2 Tage. Sie gingen zur Beichte und zur Kommunion. Sie ließen sich eine gemeinsame Messe lesen und nahmen an den Gottesdiensten teil. Als sie dann in Bátaszék ankamen, wurden sie mit einer feierlichen Prozession bei der Reiser-Kapelle abgeholt. Die große Fahrt endete mit einem feierlichen Tedeum in der Kirche. Für die gemeinsamen Unkosten mußten 31 Gulden je Person bezahlt werden. Dazu kamen noch die persönlichen Auslagen. (Bátaszék II.:148)

Die letzte Fuß-Wallfahrt nach Mariazell war im Jahre 1912. Die Gesellschaft wirkte bis zum ersten Weltkrieg. Einige Traditionen, die von ihnen eingeführt wurden, blieben auch später lebendig, so zB.: der Umzug mit den Windlichtern bei Prozessionen und Beerdigungen.

d./ Über die Gegenstände, Andenken aus der Zeit der Wallfahrten nach Mariazell

Die Bátaszéker haben mehrere Andenken aus Mariazell mit nach Hause gebracht: Heiligenbilder, Gebetbücher, gesegnete Gegenstände und Bücher zur religiösen Erbauung. Vor allem muß eine alte Tradition erwähnt werden. Darüber erzählten alte Leute im Dorf. (Mitteilung von Auerweck György) Die Wallfahrer haben auf ihrem Weg nach Mariazell einen Lärchenkranz geflochten. Die Äste dazu sammelten sie während der Wallfahrt. Der Kranz wurde in Mariazell in der Kirche geweiht. Wenn das Familienoberhaupt starb, wurde der Kranz in dessen Sarg gelegt. Für diese Tradition gibt es keine Beweise, wir können uns nur auf die Erinnerungen von alten Leuten verlassen.

Die Gegenstände, Andenken, die erhalten geblieben sind, sind heute in der kirchengeschichtlichen Ausstellung im Oratorium der Kirche in Bátaszék zu sehen. Vier Holzschnitte sind aus dem Nachlaß von Hermann Egyed in der Ausstellung zu sehen. (Egyháztörténeti kiállítás Bátaszék VII/992: 142-148)

Auf dem ersten Holzschnitt ist die Muttergottes mit dem kleinen Jesus auf dem rechten Arm zu sehen. Beide sind in festlicher Kleidung, mit der Krone auf dem Kopf. Über Maria, an dem Kreuz ist Jesus.

"Wer dieses Crucifix andächtig küßt, erlangt 1 Jahr und 10 Tag, wer vor solchem 5 Vaterunser und ave Maria betet, 1000 Jahre Ablaß Benedicti XIII". Im Hintergrund ist die Mariazeller Gnadenkirche zu sehen. (Egyháztörténeti kiállítás Bátaszék VII/992: 142)

Auf dem zweiten Holzschnitt, ganz im Vordergrund stehen die Mariazeller Kirche und die Häuser in Flammen. Am 2. November 1827, in der Nacht von Allerheiligen zerstörte eine große Feuersbrunst Stadt und Kirche. Über der brennenden Kirche auf dem Wolken steht die feierlich gekleidete Maria mit dem kleinen Jesus auf dem Arm.

Mariazell den 2. November 1827" (Egyháztörténeti kiállítás Bátaszék VII/992 : 143)

Auf dem dritten Holzschnitt in der Mitte, steht Maria mit dem Kleinkind. An beiden Seiten zu ihr sind Engel in Wolken zu sehen. Darunter ein prächtiger Blumenstrauß. Wahrscheinlich brachten die Wallfahrer Maria einfache Geschenke zB.: auch Blumensträuße mit.

(Die Aufschrift ist sehr schlecht zu lesen.) (Egyháztörténeti kiállítás Bátaszék VII/992: 144)

Auf dem vierten Holzschnitt, in der Mitte, ist Christus am Kreuz zu sehen. An beiden Seiten von ihm sind in Kreisen Gnadenbilder gezeichnet. Links oben das Mariazeller Gnadenbild.

hat Papst Johannes der 22. und Clemens der 4. Ablaß verliehen auf ein Jahr und 40 Tag."

empfehl ich meinen Geist am Ende." (Egyháztörténeti kiállítás Bátaszék VII/992 : 145)

Es gibt Gegenstände, die die Bátaszéker selbst gefertigt hatten. Geschickte Wallfahrer machten Zeichnungen über die Zeller Gnadenstatue am Orte oder später aus der Erinnerung zu Hause. Wenn man die Gnadenstatue mit der Zeichnung berührte und sie so nach Hause brachte bedeutete dies Segen für die Bewohner des Hauses. In den meisten Fällen handelt es sich um Bilder, die mit der Hand gezeichnet und koloriert wurden.

Das erste schön ausgearbeitete Bild ist eine kolorierte Abbildung eines Holzschnittes. Im Mittelpunkt ist das Zeller Gnadenbild dargestellt. An beiden Seiten von Maria stehen Engel mit einem Rosenkranz in der Hand. Der Effekt des Himmels wurde durch die Wolken und den Glorienschein erreicht.

Dort findest du eine Erö.terin" (Egyháztörténeti kiállítás Bátaszék VII/992:146)

Das zweite Bild ist eine ganz einfache, schlichte Zeichnung. In der Mitte in einem Kreis ist die Zeller Marienstatue zu sehen. Ringsherum sind volkstümliche Blumenmotive. Es wurde mit Bleistift auf ein Stück Papier gezeichnet und koloriert. Ganz unten ist die Aufschrift "Maria-Cell" (Egyháztörténeti kiállítás Bátaszék VII/992: 147)

In der Ausstellung gibt es Gegenstände, die man auf dem Dachboden, im Keller oder unter der Erde gefunden hat. Eine ovale Gnadenmünze stammt aus dem 18.Jh. und wurde im Barockstil geprägt. Auf einer Seite ist die Mariazeller Basilika mit der Gnadenstatue zu sehen. Auf der anderen Seite halten zwei Engel ein Gnadenbild. Dieses Bild wurde vom ungarischen König Ludwig I. der Gnadenkirche in Zell gespendet. (Egyháztörténeti kiállítás Bátaszék VII/992:16)

In der Ausstellung ist ein Rosenkranz zu sehen, er stammt aus der Mitte des 19.Jh.-s. Holzperlen wurden auf einen Kupferdraht geschnürt, am Ende sind ein kupfernes Kreuz und eine Zeller Münze. (Egyháztörténeti kiállítás Bátaszék)

Eine kleine Mariazeller Gnadenstatue aus Porzellan gehört auch zu den Andenken an die Zeller Wallfahrten. Sie entstand am Ende des 19. Jh.-s und ihre Bemalung ist volkstümlich inspiriert. (Egyháztörténeti kiállítás Bátaszék)

Man kann in der Ausstellung ein kreisförmiges Heiligenbild sehen, mit der Zeller Basilika. Im Vordergrund sind getrocknete Blumen. Das Bild ist zwischen zwei konvexen Gläsern, so wurde ein stereoskopischer Effekt erreicht. (Aus dem Nachlaß von Hermann)

In der Ausstellung sind auch Gebetbücher und kleine Heftchen zu sehen, die aus Mariazell mitgebracht worden sind. Diese stammen aus der zweiten Hälfte des 19.Jh.-s. Die Heftchen wurden neben den Gebetbüchern benutzt. Im allgemeinen enthalten sie fünf Lieder. Es gibt auch welche, in denen Gebete und eine wundervolle Geschichte zu lesen sind. Um die Authentizität zu beweisen, stand in den meisten Heftchen eine Erlaubnis vom Priester des Dorfes.

Das Heftchen, das in der Ausstellung aufzufinden ist, wurde in Mariazell in deutscher Sprache herausgegeben und enthält ein Gebet und einen Seufzer an Maria. Die Mutter Gottes wird darum gebeten, den Boden und das Land zu segnen. Das Büchlein enthält noch eine wundervolle Geschichte über eine Frau und ihre 16jährige Tochter. Sie pilgern durch einen Wald nach Mariazell. Sie werden von Räubern überfallen und die Frau stirbt auf der Stelle. Die Banditen wollen das Mädchen mitnehmen, es will aber unbedingt nach Mariazell, um für seine Mutter zu beten. Da wird es von einem Räuber getötet, der sogar das Herz des Mädchens aus dessen Leib schneidet. Das Mädchen aber richtet sich auf und geht weiter, Richtung Mariazell. In der Nähe von Zell bei einem Kreuz bricht es zusammen und in dem Moment ertönen alle Glocken, die Leute laufen aus ihren Häusern. Sie finden den Leichnam des Mädchens, aus dem eine weiße Taube hochfliegt. Das Mädchen wird feierlich begraben und man betet um seine Seele. Später wurde es heiliggesprochen. Der Mörden meldete sich beim Gericht, sein Gewissen ließ ihn nicht ruhen. Er wurde vom Gericht verurteilt. Diese Geschichte wurde in der Steiermark erzählt. (Aus dem Nachlaß von Hermann)

Der Verein wurde am 6. September 1898 gegründet. Der Protektor des Vereins war der Bischof in Pécs. Der Schutzpatron war St.Emmerich. Jedes Jahr, am 5. November, am Namenstag des Schutzpatrons wurde die heilige Messe für die lebenden und schon verstorbenen Mitglieder und Wohltäter des Vereins gelesen. (TML Önképzőkör alapszabálya 1898/2,3)

Das Hauptziel des Vereins war die religiöse und patriotische Erziehung der Jugend. Um die Ziele zu verwirklichen, wurden Vorlesungen und Vorträge gehalten, die dazu dienten, daß sich die Jugendlichen gemeinnützige Kenntnisse aneigneten. (zB.: Kenntnisse im Bereich der Landwirtschaft) Theateraufführungen, Konzerte, Tanzabende wurden organisiert, Gedichte wurden vorgetragen. So wurde die Möglichkeit zur anständigen Unter-haltung den Jugendlichen gesichert. Der Verein wollte sich von religiösen und politischen Diskussionen fernhalten. (TML Önképzőkör alapszabálya 1898 /4,5,27)

Nach den Statuten gab es Gründungsmitglieder, unterstützende Mitglieder, eigentliche Mitglieder und Ehrenmitglieder. Die Gründungs-mitglieder konnten Männer oder Frauen sein, wenn sie für den Verein in einer Summe 40 Kronen bezahlt hatten. Eigentliche Mitglieder durften katholische Jünglinge vom tadellosen Charakter werden, wenn sie ihre Schulen schon beendet hatten. Sie mußten wöchentlich fünf Kreuzer bezahlen. Unterstützende Mitglieder durften katholische Männer und Frauen werden, die jährlich fünf Kreuzer bezahlt hatten. Ehrenmitglieder konnten Männer und Frauen mit ungarischer Staatsbürgerschaft aufgrund von Verdiensten werden. (TML Önképzőkör alapszabálya 1898/6) Diese Arten der Mitgliedschaft ermöglichten es, daß auch junge Mädchen und die Eltern der Jugendlichen Mitglieder wurden, und so die Tätigkeit des Vereins unterstützen konnten. Nach dem Namen war ja der Verein ein Jünglingsverein. Der Volksmund nannte den Verein nur Bauernverein, da die Mitglieder Bauern deutscher Abstammung waren. Im Dorf hatten die ungarischen Bauern auch ihren eigenen Verein, das war der Ungarische Verein (Magyar Kör).

Wenn jemand in den Verein eintreten wollte, mußte er das folgende Verfahren durchlaufen: Man mußte sich beim Dekan (Senior) zur Aufnahme melden und eine Krone Aufnahmegebühr bezahlen. Wenn in den nachfolgenden vier Wochen gegen den Kandidaten kein Einwand erhoben wurde, wurde er vor dem Vorsitzenden und vor den anderen Mitgliedern in den Verein aufgenommen. Wenn gegen sein Benehmen Einwände erhoben wurden, bekam er die Aufnahmegebühr zurück, und er durfte den Verein nicht mehr besuchen. (TML Önképzőkör alapszabálya 1898/12,13)

Auf den guten Ruf des Vereins und auf die Verwirklichung der Ziele wurde großer Wert gelegt. Wer gegen die Statuten und die Hausordnung des Vereins verstoßen hatte, wurde zum ersten Mal nur darauf aufmerksam gemacht, bei schwierigeren Fällen wurde er aus dem Verein sofort ausgeschlossen. Wer verdächtigt wurde, den guten Ruf des Vereins mit seinem unsittlichen Benehmen vor der Öffentlichkeit gefährdet zu haben, wurde sofort ausgeschlossen. Wenn die Ausgeschlossenen nach langer Probezeit doch bewiesen, daß sie sich grundsätzlich geändert hatten, konnten sie wieder aufgenommen werden. (TML Önképzőkör alapszabálya 1898/14

Der Verein hatte einen kirchlichen und einen weltlichen Vorsitzenden. Der kirchliche Vorsitzende (meistens der Pfarrer des Dorfes) vertrat den Verein. Er wurde vom weltlichen Vorsitzenden vertreten, wenn er keine Zeit hatte. Der Direktor war eigentlich in den Vereinsräumen der Hausherr. Er hatte über die Vereinsbibliothek die Aufsicht, er war der Leiter der Jugendlichen, die im Verein eine führende Rolle hatten. Bei Verantstaltungen war er der jeweilige Hauptorganisator. Beim Dekan (Senior) meldeten sich zur Aufnahme die neuen Mitglieder. Er stellte sie den Vorsitzenden vor. Der Kassierer sammelte die Mitgliedsbeträge ein. (TML Önképzőkör alapszabálya 1898/15-19)

Die Leitung des Vereins oblag dem gewählten Vorstand dem Ausschuß und der Generalversammlung. Die Jahresversammlung fand immer im Januar statt.

d./ Über den Vereinsraum

Der Raum des Vereins wurde gemietet, und war im Haus an der Ecke der Neugasse und des Pflastergäßls (heute: Deák utca). Für die Öffnungs-zeiten und für das Benehmen im Vereinsraum gab es eine Hausordnung. (TML Önképzőkör alapszabálya 1898/26) An Sonn- und Feiertagen war der Raum vormittags von 9 bis 10 Uhr, nachmittags mit Ausnahme der Messezeit bis 11 Uhr nachts geöffnet. An Wochentagen stand der Raum bis 10 Uhr abends den Mitgliedern zur Verfügung.

Im Raum gab es einen Billardtisch, eine Kegelbahn und eine Bibliothek. Man konnte Karten spielen und sich unterhalten. Am Anfang der vierziger Jahre kauften die Ungarn das Haus, so mußte der Bauernverein seine Veranstaltungen in einem anderen Raum abhalten, dieser war in der Stroßgasse (heute Budai utca) beim Schlosser Tóni. (Mitteilung von Hohmann Anna)

Der Verein hatte eine Fahne aus weißer Seide. Auf einer Seite war das Bildnis der heiligen Jungfrau Maria, auf der anderen Seite stand die folgende Aufschrift: "Isten áldja kezünk munkáját" (Gott segne die Arbeit unserer Hände). An der Fahne waren noch ein rot-weiß-grünes und ein weißes seidenes Band, das bei der Fahnenweihe von der Fahnenmutter drangebunden wurde. Die Fahne war immer im Raum des Vereins, auf der Bühne in einem Fahnenhalter.

Zu Ostern, Pfingsten und Weihnachten versammelten sich die Jungen im Raum des Vereins, und gingen gemeinsam in die Kirche. Sie nahmen die Vereinsfahne mit. In der Kirche standen sie während der Messe rechts vorne. Die Vereinsfahne trugen sie auch während der Prozessionen mit sich. (Mitteilung von Katzenberger Károlyné)

Wenn es im Verein eine Veranstaltung gab, gingen sie nach der Kirche zur Fahnenmutter, um sie einzuladen. Sie bot ihnen Krapfen an.

Die Aufschrift auf der Fahne wurde zur Losung und Grußform des Vereins. Man erzählt, daß die Jungen zu Weihnachten und Neujahr zum Pfarrer gegangen sind, um ein frohes Fest und glückliches Neujahr zu wünschen. Als sie von der Köchin hineingelassen wurden, meldete diese dem Pfarrer: "Die isten áldja Buben sind da!" (Mitteilung von Hohmann Anna)

Am Sonntagnachmittag ist der Fasching angeblasen worden. Blechmusik spielte draußen auf der Straße, vor dem Raum des Vereins, und unter der Begleitung von Blechmusik zogen die Leute in den Raum, wo der Tanz begann. Am Faschingssonntag war der große Ball. Mütter und Großmütter saßen ringsherum im Raum. Die Mädchen kamen herein und stellten sich unter die Aufschrift aus Tannenzweigen. Da kamen auch die Jungen herein, und als die Musik ertönte, forderten sie die Mädchen zu einem Tanz auf. Am Abend gingen die Leute nach Hause, um zu Essen und sich umzuziehen.

Die Mädchen trugen am Samstag vor Fasching ein Flanellgewand, am Sonntagnachmittag ein Stoffgewand. Nach dem Abendessen am Sonntag kleideten sie sich festlicher, sie zogen weiße Steifröcke und eine weiße seidene Bluse an. Um Mitternacht am Sonntag zogen sie sich wieder um, da eine leichtere Kleidung meistens Röcke aus Flockenstoff und Bluse, damit sie es bis Montag früh aushalten konnten. Am Montagabend erschienen sie wieder in den Steifröcken und zogen sich um Mitternacht wieder um. Am Dienstagabend kamen die Mädchen wieder in den Steifröcken zum Ball. Die Belustigung dauerte aber nur bis Mitternacht, da läuteten die Glocken und der Fasching war zu Ende.

Außerhalb der Faschingszeit wurden auch Bälle veranstaltet, so zB: der Kathreinenball, der Silvesterball, der Ball am Ostermontag und am Tag des Königs Stephan.

Im Winter hatten die Bauern mehr Zeit, nach dem Katharinentag gab es keine größeren Arbeiten mehr draußen. Jeden Dienstag, Donnerstag und Sonntag sind die Mädchen und die Jungen "zur Reihe gegangen". Dies bedeutete, daß 6-7 Leute, meistens Freunde und Freundinnen jedesmal woanders zusammengekommen sind. Die Mädchen strickten oder stickten, die Jungen saßen am Tisch und spielten Karten. Dabei wurden lustige Geschichten erzählt und gesungen. Im Sommer gab es für solche Zusammenkünfte keine Zeit. Da gingen die Freundinnen in der Stroßgasse festlich gekleidet, in Seidenstrümpfen und Samtschlappen spazieren.

Im Winter wurden zur Unterhaltung auch Theaterstücke aufgeführt. In den 30er Jahren, als der kirchliche Vorsitzende Pfarrer Fröschl, der weltliche Vorsitzende János Hohmann waren, kam es zu mehreren Aufführungen. Die Theaterstücke sammelte der Pfarrer Fröschl, und brachte sie mit Hilfe von János Hohmann und Antal Wolf auf die Bühne. Ein Theaterstück wurde in einer Saison öfters gespielt. Die Aufführungen fanden im Raum des Vereins statt, und waren in ungarischer oder in deutscher Sprache.

Am 24. Dezember 1938 war die Erstaufführung des Stückes "'s Trauringl". Das Plakat dieser Aufführung und auch das Foto über die Mitwirkenden sind erhalten geblieben. Das Stück spielte während des ersten Weltkrieges in einem österreichischen Dorf. Der Mann einer jungen Frau mußte in den Krieg ziehen, und sie blieb mit ihrem kleinen Kind und der Schwiegermutter allein. Eines Tages zersprang ihr Ehering. "Wenn das Trauringl zerspringt, bedeutet das allemal ein Unglück." Die Schwieger-mutter, die ihre Schwiegertochter nicht mochte, und sie aus dem Haus haben wollte, nutzte diese Gelegenheit, und erzählte ihr, ihr Mann sei gestorben. Da nahm die junge Frau ihr Kind, und machte sich auf den Weg. Sie kam nach Bayern, wo sie in einem Wirtshaus arbeitete. Eines Tages kamen Soldaten ins Wirtshaus, die Kameraden ihres Mannes. Von ihnen erfuhr sie, daß ihr Mann noch am Leben war und bald nach Hause komme. Weil er erfuhr, daß sie nicht mehr bei der Schwiegermutter lebte, schickte er durch seine Kameraden Nachricht über sich. Bald kam er zu seiner Frau und zu seinem Kind und nahm sie nach Hause mit.

Über die Darsteller des Stückes "Der Müller und sein Kind" blieb auch ein Foto erhalten. Das Stück handelte von einem verwitweten Müller und seinem Kind. Der Müller wollte, daß seine Tochter einen reichen Mann heiratet, sie aber liebte einen armen Mann, der bei der Mühle arbeitete. Vergebens war alles Zureden: "In die Lieb' kannst nei pfeifen, bei der Lieb kannst verhungre, aber das Geld das viele Geld!..." Eines Abends saßen die Leute, unter ihnen auch der Müller, im Wirtshaus, wo der Totengräber davon erzählte, daß diejenigen, die nächstes Jahr sterben, zu Weihnachten in der Gestalt eines Gespenstes erscheinen. Zu Weihnachten wurde also die folgende Szene organisiert: um Mitternacht erschienen die Geister mit einer Kerze in der Hand. Der Müller erkannte in der letzten Gestalt, die auf ihn zurückblickte, seine Tochter. Er erschrak, wollte seine Tochter nicht verlieren, und bewilligte die Heirat mit dem Geliebten. Die Dekoration und Kostüme wurden von Bátaszékern gemacht.

Ein Teil der Aufführungen wurde in ungarischer Sprache gespielt. In diesen Aufführungen gab es auch viele Lieder, die die Liebe und Treue zur ungarischen Heimat ausdrückten.

(Mitteilung von Hohmann Anna, Hohmann Margit, Faidt Jánosné, Katzenberger Károlyné)

Die größte Arbeit im Sommer war die Ernte. Danach gab es im August immer Feste und auch Bälle zB.: am Tag des Königs Stephan. Am 31. Juli 1938 wurde das sogenannte Erntedankfest organisiert. Der Pfarrer Fröschl, János Hohmann und Antal Wolf waren die Hauptorganisatoren. Am Festzug nahmen die Mädchen und Jungen, Mitglieder des Vereins teil. Vorne in der Mitte ritten vier Jungen, jedes Pferd begleiteten vier Pferdeführer - Mädchen, Bänder tragend. Zwei Mädchen gingen vor, zwei hinter dem Pferd. Hinter den vier Reitern, in einer Kutsche saßen der Herr und seine Frau, ihnen gegenüber, hinter den Kutschern saßen zwei Mädchen. An der Tafel, neben der Kutsche war die Losung des Vereins zu lesen: "Isten áldja kezünk munkáját!" Nach der Kules, wurde auf einer Stange von zwei Jungen eine Krone aus Weizen getragen. Sie wurden von Mädchen begleitet. Nach ihnen folgten die Schnittermadl und Schnitterbuben.

Die Schnittermadl trugen weiße Röcke, mit Weizenähren beschmückt, und eine blaue Weste. Ihre Schürze war gestickt: unten rechts und links drei Weizenähren, in der Mitte eine Traube. Jedes Mädchen trug in der Hand eine Sichel. Die Schnitterbuben trugen weiße weite Hosen (Gatyehosen), weiße Hemden, eine schwarze Weste, und ein jeder hatte eine Sense in der Hand. Die Sensen und Sichel wurden aus Pappendeckel gefertigt.

Nach dem Festzug folgten im Raum des Vereins eine kleine Aufführung und danach Tanz.

Der Bauernverein übte eine erfolgreiche Tätigkeit in der Erziehung der Jugend, in der Organisierung ihrer Freizeit und in der Pflege der Muttersprache aus.